Pizzafutár, postás, eladó, pincér, szakács és a munkásosztály összes gürcölője több a munkájánál. Több annál, mint amit csinál. Ezt általában elfelejtjük, letagadjuk, beletörődünk és elfogadjuk. Nem az a baj, hogy ezeknél az állásoknál kötünk ki, hanem az, hogy tudomásul vesszük, ennyi jár, ez a legtöbb, amit elérhetünk, és ennél már csak hangyányit lehet jobb az életünk. Bezárjuk a saját világunk, hogy ugyanazokat a lépcsőfokokat rójuk nap, mint nap, amelyek nem visznek felfelé, csak körbe-körbe. Befalazzuk a padlás ajtaját, hogy még véletlenül se tudjunk belépni rajta, megcsodálni, mi van mögötte. Pedig odafent porosodnak az álmaink, amelyeket gyermekkorunkban hagytunk ott, azzal a reménnyel, hogy egy nap majd leporoljuk őket. De vagy sosem jutunk oda többé, vagy egyszerűen elrohadnak az idő penészében, mert mindig csak azt hajtogatjuk, hogy „majd egyszer.”

Véges az időnk pedig végtelen a tér, amelyben alkothatunk, mégis eldobjuk magunktól a lehetőséget közönséges dolgokért, amik nem tesznek boldoggá - vagy nem eléggé. Önmarcangolunk egész hátralévő életünkben ujjal mutogatva az utunkba állt kifogásokra, mert gyengék és gyávák vagyunk, hogy szembenézzünk velük.

Gyerekként lehetetlen magaslatokból vetjük alá magunkat az ismeretlenbe, erőlködés nélkül kimondjuk, ami szívünket nyomja, és elhagyjuk azokat, akik ártanak nekünk. Aztán felnövünk, és nem merünk lenézni a hibáinkból épített sziklákról, hazudunk a barátainknak, és erőltetjük a kapcsolataink, amelyek réges-rég zátonyra futottak.
Feszesre húzott biztonsági övvel élünk húsz kilométer per órás átlagsebességnél, és sosem hajtunk abba az utcába, amit nem ismerünk. A tér elterül előttünk lehetőségek szökőkútjaival, sorsfordító élményekkel és csodálatos, ismeretlen emberekkel, akiket csak le kellene szólítanunk.

Egy lépés előre, nulla hátra.

Ki nem mondott érzések formálódnak szavakká. Ledózerolt önbizalmak emelkednek fel a romokból. Halálosan rettegett beszélgetésekből alakulnak szerelmek, elvesztett játszmákból tisztelet csírázik. Ellenfélből barát - majd abból még több. Metamorfózis: tériszonyból szárnyalás, függőségből szabadság, rasszizmusból szeretet, előítéletből kedvesség.
Az elménk által emelt kerítés mögött végtelen rengeteg húzódik, fantasztikus csodákkal, mindössze ki kell merészkednünk a házból, hogy meglássuk, hogy bejárjuk, hogy megismerjük, hogy megértsük és megszeressük.
A határ nem a csillagos ég, hanem a felállított célok, amelyeket a világűrig emeltünk, hogy ne érhessük el őket. Valójában itt vannak a szomszédban, egy emelettel felettünk, és most már az is biztos, hogy működik a csengő.

De a kérdést fel kell tennünk magunknak: indulhatunk?