Ki gondolta volna, hogy Lara Croftot kismellű színésznő fogja játszani, a Rock-kal újraforgatják a Jumanjit, vagy, hogy Daniel Craig még egy moslék Bond-film szerepre aláír majd? Viccet félretéve egyáltalán nem meglepetés, hogy a népszerű, '80-as éveket felidéző Stranger Things sikere után néhányan megpróbálták lekopírozni a formulát. Azonban az annál inkább, hogy totálisan kitolták annak határait, és igazi felnőtt verziót kreáltak a külvárosi milliővel kitapétázott, szintetizátorral lüktető nyílegyenes vonalvezetésű thrillerből.

Az egyik legnagyobb erőssége a filmnek, hogy nem akar trükközni. Négy tizenéves haver nyomozást indít az egymilliódolláros mosolyú szomszéd zsaru ellen, mert jó okuk van azt gondolni, hogy ő a sorozatgyilkos, aki elrabolta és kinyírta a városból eltűnt fiúkat. Nincs szemfényvesztés, a cselekmény az, aminek árulják.

Ettől függetlenül a mozi nincs híján fordulatoknak, amelyek tökéletesen illeszkednek a történet szövetébe, anélkül, hogy homlokráncolásra késztetnének a nézőket. Mi pedig a srácokat figyelve fokozotason változunk vissza muffokról álmodozó tinikké, akik meg akarják oldani a rejtélyt, amely közben még fel is dobja a nyarukat.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a készítők nem pipálják ki sorra a műfaji sajátosságokat, a szomszédban lakó, ablaknál vetkőző dögös csajtól kezdve a walkie-talkie-feszültségteremtésen át, a beszaratós alagsorban felhörgő rozsdás bojlerig. De jól és működésképesen tálalják mindezt.

A fináléban aztán minden gyerekes báját és szégyellőségét ledobja magáról a film, hogy toroknyiszálós, vérgőzös iszamú horrorba forduljon, amelytől kényelmetlenül mocorogva, libabőrösen bizseregve nyitogatjuk majd a szánkat, mint a partra vetett tükörponty, amely érzi a vesztét.

A kritikák vegyesek, kapott hideget-meleget is a '84 nyara, de aki komálja a nosztalgiába ágyazott, külvárosi rejtélyekbe csomagolt, potenciális sorozatgyilkos utáni nyomozásokat egy rakás éretlen kamasz prezentálásában, az már teheti is be a popcornt a mikróba.