"Sóvárgás, vágyakozás (távoli, elveszett, elmúlt dolgok után); honvágy."
Kicsit olyan ez, mint a rák. Az eleje még fun, amikor előkerül a bakancslista, és az ember úgy tekint rá, mint lehetőségre. Hirtelen jogosulttá válik arra, hogy a felhalmozott, meg nem tett dolgokat belesűrítse abba a maradék kis időbe, amely még maradt számára. Aztán a valóság élesen bevág elé a kereszteződésben - neki van elsőbbsége. Jön az első rosszullét, a gyengeség, a folytonos hányinger, az izomfájdalom. A gyógyszerek és a sugárkezelés okozta mellékhatások. A szédülés, hajhullás, hasmenés, aztán a depresszió.
Mindig előre kell tekintenünk, sohasem hátra. Mégis sokszor bámuljuk, már-már flörtölünk rég elmúlt, rongyosra koptatott emlékeinkkel, mintha lenne rá bármi esély, hogy visszakapjuk őket. Valójában azonban az egyetlen dolog, amelyre érdemes "pazarolni" a nosztalgiát az a gyermekkorunk. Arra, hogy emlékezzünk apánk fiatal mosolyára, anyánk gyengédségére, nagyapánk mindentudó bölcsességére és nagyanyánk óvó intelmeire. És persze a barátságokra. Az ártatlanul és őszintén kötött baráti kapcsolat szétszakíthatatlan kapocsára, amely halálunkig összeköt minket.
A szerelem elmúlik. Minél többet próbálunk locsolni rá a múltidézés gyógyítónak hitt varázsszeréből, annál tovább marja majd a sebet, amely egyszer már begyógyult.
Előrefelé megyünk, sohasem hátra.