Jenji Kohan a negyedik évaddal elérte a sorozat csúcspontját. A maga elbűvölő módján bontotta ki kedvenc női fegyenceink drámáját, hogy tökéletes érzelmi katarzisban zárja le az aktuálisat, és egyben üsse fel a következő szezon alaphelyzetét. Innen nem hogy nehéz, de mondhatjuk, hogy lehetetlen volt megugrani a saját maga által magasba emelt lécet. Tavaly nem is sikerült: a kritikusok az ötödik felvonást kedvelték a legkevésbé - de KIT ÉRDEKELNEK a kritikusok?

Kohan egy eddig nem látott status quo-t felállítva dobta a lázadás kellős közepébe (anti)hőseinket, ezzel felborítva a széria bevett időbeli struktúráját, hogy végig a kialakult szituációról tudósítson. Nem hiszem, hogy a fejéhez lehetne vágni, hogy ismételte volna önmagát. A szezon végkimenetele pedig elvezetett minket a legújabb etaphoz, azon belül is a szigorított börtönhöz.

Eleinte úgy látszott, hogy Kohannek sikerül is felülkerekednie az újabb kihíváson (az első epizód egy folyamatosan robbanó kreatív tűzijáték Crazy Eyes legjobb pillanatainak esszenciájával), egy olyan nyitánnyal, amely minden kételyünket eloszlatta azzal kapcsolatban, hogy kifogyott volna az ötletekből. Három részig ment is a szemfényvesztés, és nagyon úgy tűnt, hogy ezúttal megkapjuk az eddigi legerőszakosabb, komorabb, morális fertőben dagonyázó évadját az Orange-nek.

Nem így történt.

Nem gondolom, hogy öt baromira szórakoztató év után bárki is a szemére hányná Kohannek, hogy kezd kifogyni az igazán jó sztorikból és poénokból, hiszen egyáltalán nem rossz ez a hatodik évad. Azt viszont elismerhetjük, hogy vesztett az erejéből.  Elkezdett fakulni.

Ez leginkább az újonnan behozott karaktereken és a hozzájuk írt történeteken valamint a motivációkon érződött igazán. Konkrétan egyik új szereplő sem ért a közelébe a korábban megismerteknek. Mindannyian kétdimenziós skicceknek tűntek, akiket egyértelműen azért implantáltak a cselekmény szövetébe, hogy előrébb gördítsék azt. Ezzel nem is lett volna akkora probléma, ha közben szeretett, ellentmondásos hőseink szolgáltatták volna azt a mélységet, amelyet korábban felfedeztek önmagukban a rácsok mögött töltött hosszú évek alatt.

Nem mondom, szórakoztató baromságokban és szikrázó dialógusokban most sem szenvedtünk hiányt (bár egy fokkal érezhetően lejjebb csavarták a humort a keményebb környezet hatására), de megkapó sorsokban és sokkoló visszatekintésekben azonban igen. Kohan lehet, hogy szimplán belefáradt a múltbeli történetek előcitálásába vagy úgy gondolta, hogy a kevesebb ezúttal több lesz. Sajnos azonban az új karakterek motivációinak bemutatása halovány az eddig felállított minőségi mércéhez képest. Se szimpatizálni, se gyűlölködni, se együtt érezni nem tudunk velük, annyira érződik, hogy a jelenlétük mesterséges (ezt ellensúlyozza Freida és T jelenléte az új figurák flashbackjeiben), nem karakter- hanem cselekményközpontú. És sajnos tovább rontja az összképet, hogy hát, izé… egyikük sem túl jó színész. Nem ripacsok, nem tehetségtelenek, inkább csak olyanok, mint akik a középszerűség mocsarába ragadtak valódi karizma nélkül.

A szezon végére (a legtöbb cselekményszálon ugyan kiszámíthatóan) azonban sikerült realizmust optimizmussal keverni, egy igazi OITNB-s fináléba futtatva ki az évad befejezését. Ez viszont maga után vonta annak a következményét, hogy minden pozitív végkifejletre jutott egy negatív. Ez pedig mindenki saját kedvencétől függően, lehet, hogy nagyobb arányban hagy keserű szájízt és igazságtalanságot maga után, mint felszabadultságot és mosolyt. Ezt már mindenki döntse el magának. Az viszont biztos, hogy Kohannek megint sikerült egy olyan szituáció alappilléreit lefektetnie, amelyet egyszerűen látni akarunk - legalábbis én biztosan. Lassan pedig időszerűvé válik elgondolkodni rajta, hogy a következő évad egyben lehetne az utolsó is - egy igazi, tökéletes lezárással.