Egy angol kocsmában ülök egy portugál lánnyal, sörözünk, cigizünk, és más nem is érdekel. Millió gondolat kavarog a fejemben, miközben mellettünk magyarul hadovál egy csávó. Persze, hogy ő a leghangosabb a kocsmában, mert bárhova megyünk, nem bírjuk levedleni azt a kurva cinizmust és a panaszkodásra való hajlamot, amitől coolnak és feljebbvalónak érezzük magunkat. Épp azt magyarázom a lánynak, mennyire tetszik a félig angol félig izraeli csaj a szemben lévő bárban. El akarom hívni randizni, de nem vagyok benne biztos, hogy olyan izgalmas, mint amilyennek gondolom - végül úgyis megteszem, mert minden újat ki kell próbálni.
A buszon ülve belefolyok a zenébe, amely a fülemben lüktet, beleszeretek egy fekete lány flip-flopban vibráló sötétkék lábkörmeibe, a végtelenül sötét bőrébe, amely a maga természetességében százszor szebb, mint bármilyen árnyalata a miénknek. Elképzelem, hogy megismerem, hazaviszem bemutatni a szüleimnek, akiket hónapok óta nem láttam, és apám azt mondja majd: "Egész szép lány", pedig nem is szereti a feketéket. Nem rasszista, csak konzervatív.
Vanília illatot hoz magával a szél, amikor egy lány elsuhan mellettem, ezer ábránd vágtat át az agyamon. Belemerülök a pillanatba, amely maximum addig tart, mint egy argentin cigaretta, amit az ablakomban szívok el, miközben bámulom a gyengülő forgalom és az éjszaka fényeit. Szatén-sárga, matt-lila, fekete és szürke, London általában, mégis elegáns és laza. Magamba szívom a vokált, amely a fülhallgatómból szól: London Grammar - annyira nem is tetszik, csak az az egy újra és újra felcsendülő dallam, amiben az énekesnek egyetlen vékony vokálja őszintébb, mint bármikor az egész albumon.
Elszomorodom, amikor eszembe jut, mennyi embert ismerek, akik semerre sem tartanak, és nekik ez teljesen megfelel. A pénz csak akkor boldogít, ha tudod, mire akarod használni.
"What is your greatest fear?" - kérdezte valaki egy filmben. Nem szokásom ezeken a kérdéseken elgondolkodni, mert már nem vagyok tizenöt éves, de néha érdemes rászánni egy kis időt, megdöbbenni rajta, mennyi ilyen sablonos hülyeségre képtelenek vagyunk konkrét választ adni kifogások vagy pontosítások nélkül.
Attól félek, tíz év múlva is olyan pöcsöknek fogok dolgozni, akik meg vannak róla győződve, hogy elértek valamit az életben, és jogosan vannak a pozíciójukban, miközben nincs hobbijuk, érdeklődési körük, és meggyőzik magukat arról, hogy szeretik a munkájukat.
43 évesen sem késő utazni, bejárni a világot, de jobb fiatalon, máskülönben szomorúnak fog hangzani az egész. Az indiai haverom, aki Off-licence-ben dolgozik vagy húsz éve - családi vállalkozás -, halál jó a humora, van esze, remek ízlése a filmekben, de amikor azt mondja, hogy soha nem járt Manchesternél messzebb, akkor valami belekap a mellkasomba, és addig facsarja a szívemet akaratomon kívül, amíg el nem szomorodom, pedig semmi okom rá - vagy talán mégis.
Éjfél. Elszívok még egy cigit az ablakomban, mert a két fülhallgató közé szorult ábrándozás megnyugtat, "nem félek annyira a jövőtől" hajtogatom, és még csak nem is kell igaz legyen, elég ha elhiszem. Le akarok feküdni korán, mert három napja csak öt órákat alszom, de ennyi szorongással a lelkemben mindig nehéz kiütni a valóságot álmokkal. De lehet, hogy holnap teszek olyat, ami beindítja a változást, mert az magától soha nem történik úgy, mint az életrajzi filmekben, ahol a négyéves "kemény munkát" maximum egy másfélperces montázsban vagy flashbackben látjuk. Elhisszük, a tehetség utat tör, de egy lófaszt, csak könnyebb így látni, közelebbinek tűnik, elérhetőnek. Senki sem különleges, és nem mindenkiben van ott az a bizonyos dolog, amitől legalább el tudja hitetni magáról, hogy az. Az inspirációt felzabálja a valóság, ha nem figyelünk.
