Alapállás
(„… a testnek az a helyzete, amelyből a támadás, illetve a védekezés könnyen végrehajtható.”)

A magánklinikán ültem a doki irodájában, néztem a rágózástól fel-lemozgó tokáját, bőrredőkbe rakódott hájas nyakát, kopasz fejét, amelynek tetején néhány szőke hajszál hullámzott keresztben átfésülve. Beszélt, de a szavak tompán hangzottak, mintha víz alól jönnének. Megfeszültek az inak a nyakamban, és elöntötte a forró düh az agyamat, akár egy kitörni készülő vulkán.
- Menjen a picsába, doki! - csattantam fel, aztán felcsaptam a bőrdzsekimet a vállamra, és kiviharzottam az irodából. Az asszisztens csaj meglepetten meredt rám és a kicsapódó ajtóra a füléhez tapadt telefonkagylóval a kezében.

A kocsim felé tartottam, miközben az járt a fejemben, hogy a múlt hónapban töltöttem be a huszonötöt, a mérlegem 15-1-1 a legutóbbi meccsem óta, és úgy tűnt, ez már így is marad örökre.
A gondolataim őrjöngve cikáztak, felidézve bennem egy régi emléket:
Úgy tíz éve történt, emlékszem a srácok vérre szomjazó tekintetére, ahogy kíváncsian körénk gyűltek a St. Joseph suli betonudvarán. Arra készültem, hogy szétverjem Mamlasz Mickey bowling-golyó fejét, mert rájöttem, a csajomat döngeti a hátam mögött.
Mickeynek biztonsági őr testalkata volt, a lagymatag, fánkzabáló fajta, és fél perc kocogás után francia bulldogként fújtatott - ennek ellenére én voltam az esélytelen. Megjátszott tekintéllyel vagánykodott, Bud Spencer-filmekből tanult verekedni, az apja pedig igazi rasszista söpredéknek nevelte.
Megindult felém, az orrom előtt cirkált böszme mancsaival, mielőtt megsuhintott egy-két parasztlengőt - tudtam, ha ezekből az egyik betalál, halott ember vagyok. A srácok hurrogtak, őrjöngtek körülöttünk, egyértelműen látszott, kinek az oldalán állnak. Alacsony és vékony voltam, de gyors akár egy gepárd. Kitértem az ütések elől, amelyek tiszta paraszterővel süvítettek felém, és láttam rajta, hogy ez bosszantja. Elvörösödött fejjel püfölte a levegőt. Éreztem, hogy eltalál egy pofon, de erőtlenül pattant le az állkapcsomról. A nagy mamlasz részeg jegesmedveként dülöngélt előttem, minden egyes elhibázott ütéssel pazarolta az erejét. Szurkáltam ballal-jobbal, elhajoltam a veszélyes ütések elől, aztán egy jól irányzott jobb egyenessel eltaláltam, amitől úgy kapott a füléhez, mintha moszkitó zümmögött volna bele.
Bal horog - állkapocs. Egyenes horogütés - orrcsont. Hallottam, ahogy ropognak az ujjperceim minden egyes találatnál. Bevittem egy irdatlan felütést, amitől bevérzett a szeme, felmordult, de nyomult tovább, játszotta a sérthetetlent. Hatvan kilót nyomtam, belevittem az egész testsúlyomat az ütésekbe, csípőből tüzeltem és táncoltam, akár Sugar Ray. Fekete srácként, egy lecsúszott kelet-londoni környékről, nem először kellett felpofoznom valakit. Egy bivalyerős jobb egyenessel telibe kúrtam a pofáját, megtántorodott, egy pillanatra fennakadt a szeme, mintha a fejére borították volna a világot. Zavartan pislogott rám az ökle mögül. Kihasználtam, hogy kibillent az egyensúlyából, és egy izmos felütéssel állon vágtam - száraz fájdalom hasított a kezembe.
A kövér test egy szempillantás alatt összeroskadt előttem, és az orrából vér fröccsent a betonra. A kiabálás elhalt, döbbent csend zuhant a korábban harsogó tömegre.
Ziháltam.
Végigfuttattam a szemem az elsápadt arcokon, aztán megfordultam. Két fehér kölyök idegesen szökkent arrébb az utamból, amikor elsétáltam. Éreztem a tekintetüket a hátamon.
Nem tarthatott tovább az egész öt-hat percnél, a koponyám lüktetett az adrenalintól. Eksztázis hullámzott végig a testemen, egyszerre fenyegetővé és veszélyessé váltam, akár egy kiszámíthatatlan gyilkos. Féltek tőlem.
Ha ringbe akarok szállni, akkor az meg is fog történni - dúltam magamban, miközben a négysávoson repesztettem hazafelé. Mikor megérkeztem, bedobáltam a cuccomat egy sporttáskába, és negyed órával később már a teremben melegítettem. Két órán keresztül edzettem, addig vertem a zsákot, amíg a kezem magától le nem esett. Harvey később rákérdezett, minden rendben van-e, mert rég látott ilyen keményen ütni. Azt feleltem, ki kellett eresztenem a gőzt: nőügyek. Hitt nekem, egészen addig, amíg az orvos fel nem hívta, hogy beszámoljon a rendelőben történtekről.

Amikor másnap beléptem a terembe, Harvey a szorítónak támaszkodva várt rám. Széles mellkasa fölött halovány mosoly villant át az arcán. Üdvözölt és megrázta a kezemet. Nem tetszett, ahogy lesajnálóan rám nézett.
- Felhívott Dr. Hanbury.
Halkan beszélt, de feldúltnak tűnt.
- Akkor már tudod, remek. Elkezdünk végre edzeni is, vagy csak álldogálunk itt, mint két hülye?
Lesütötte a szemét, nem mozdult, beletelt néhány hosszú másodpercbe, amíg keserű hangon megszólalt:
- Nem edzhetlek tovább, Joey. Az orvos szerint be kéne menned hozzá, hogy megvitassátok a lehetőségeket, mert tegnap olyan gyorsan faképnél hagytad, esélye sem maradt elmondani.
- Kösz, kihagyom.
- Nézd, Joey - a vállamra tette a kezét, mintha egy kiskölyök lennék, akivel közlik, hogy megdöglött a hörcsöge -, el sem tudom képzelni milyen szar egy ilyen hírt kapni, pont most, amikor… Na, érted. De semmi más nem számít ebben a helyzetben, hallgatnod kéne a dokira!
Leráztam magamról a kezét. A szemében jószándék tükröződött egy kevés kétségbeeséssel.
- Ne beszélj úgy velem, mint egy szaros gyerekkel! A címmeccs itt van a küszöbön, Harvey, én pedig ki fogom ütni Cole-t. Ezt nem hagyom kicsúszni a kezem közül. Hagyd ezt a rossz dumát és kezdjünk!
Otthagytam, és megindultam az öltöző felé.
- Nem tehetem, Joe. Egyszerűen nem lehet.
Megfordultam, egy percig csak némán álltam, ökölbe szorult a kezem. Tornádóként Harvey előtt teremtem, centikre az arcától, fortyogó, tüzes haraggal meredtem a képébe.
- Mi a faszról beszélsz, huh? - üvöltöttem, mire a terem másik végéből páran felkapták a fejüket. - Tavaly elbasztam. Vagyis elbasztuk, te meg én, öreg, emlékszel?
Alig láthatóan bólintott.
- Arra is emlékszel - folytattam -, amikor közöltem, jövőre kiütöm a csávót, az sem érdekel, ha tüzes vasat kell feldugnod a seggembe, hogy sikerüljön?! Hát, most itt vagyunk. Nem veheted ezt el tőlem!
Feszült csend ülte meg az izzadságtól büdös termet, az összes kíváncsi szem ránk szegeződött. Vártam, de Harvey nem szólt, úgyhogy a vállammal ellöktem az övét, és kirontottam a vasajtón, amely fémes csattanással vágódott a téglafalnak.

Angie keresztbe tett lábbal ült a bőrkanapén, amikor hazaértem. A kezéből telefon lógott ernyedten a dohányzóasztal fölé. Hosszú, gesztenyebarna haja alatt a sminkje apró fekete foltokban elkenődött sápadt arcbőrén. Bámultam egy darabig, és az járt a fejemben, hogy lelépek, kocsikázok egyet, mert senkivel sem akartam beszélni.
Mielőtt megtehettem volna, észrevette, hogy a szobában vagyok, úgyhogy letettem a kocsi kulcsot a fehér márványpultra. Mélybarna szemével elkeseredetten nézett, felállt, és a nyakamba vetette magát. Egy pillanatra megsajnáltam, mert tudtam, ami ezután jön, az még jobban ki fogja borítani.
- Szóval beszéltél Harvey-val.
Szipogott párat, aztán zokogni kezdett, majd szorosan átölelt. Éreztem, ahogy langyos könnyei lefolynak a nyakamon.
Leültem vele a kanapéra.
A tévé fölötti posztert bámultam, amin Muhammad Ali az első menetben padlóra küldte Sonny Listont. Hasonló érzés keringett bennem, mint amit szerencsétlen Sonny élhetett át, de igyekeztem elnyomni magamban. Angie a tenyeremet simogatta ceruzavékony ujjaival, közelebb bújt, és a vállamra fektette a fejét. A parfümjének levendula illatától bevillant egy régi emlék:
A tízedik győztes meccsem után elutaztunk Róma mellé, egy apró, tengerparti városba, ahol a Buona Notte nevű hotelban szálltunk meg. Az ágyon fetrengtünk meztelenül, a hőség kis híján elporlasztotta a bőrünket. Angie a nyitott erkélyajtóhoz sétált, aminek fátyolszerű függönyei karcsú csípőjére tekeredtek a szellőtől, és közben rágyújtott egy cigarettára. Pézsmaszag és kókusz illat keveredett a kesernyés füsttel, amelytől újra felforrt a vérem, pedig csak néhány perce tértünk magunkhoz az előző menet szédítő orgazmusából.
Most, a kanapén ülve az illat megváltozott. Nem gerjesztő, inkább nyugalmat, biztonságot árasztó volt, amelytől kezdtek helyrezökkenni a gondolatok a fejemben, de mégsem tudtam elhitetni magammal, hogy minden rendben van.

Belharc
(„Testközeli küzdelem, amelyben a támadó felütést, horgokat helyezhet el ellenfelén.”)

Napok óta itthon ültem, a tévét kapcsolgattam, és belefutottam egy dokuba.
- A fekete oroszlán létezéséről kizárólag állatkerti beltenyészetben számoltak be - közölte a narrátor. Az első címmeccsem után a sajtó aggatta rám ezt a nevet, és onnantól kezdve az összes bevonulásomnál DMX hörgő-rekedt hangja dübörgött a hangszórókból, a kivetítőn pedig ott virított az üvöltő nagymacska. A közönség zabálta, igazi adrenalinbombaként robbantotta fel a stadiont, most meg azt várták, intsek búcsút ennek az egész felhajtásnak.
Ironikusnak tartottam, hogy pont most botlok bele az infóba, ketrecbe zárt vadként tombolva, kitörésre készen.
Láthatatlan rácsok. Szét akartam tépni őket.
Elterjedt a hír.
Néhány napja felhívott Harvey, finoman közölte, hogy hivatalosan is lefújták a jövő heti meccsemet. A sajtó szenzációt kerekített a dologból, de a rossz értelemben: tíz perces drámát csináltak belőlem a médiában. Számítottam rá, hogy ez fog történni, de arra nem, hogy teljesen elvesztem a kontrollt. Darabokra tudtam volna tépni minden sportriportert, aki a szájára vette a nevemet - csak az igazságot mondták, újra meg újra. Már nem a teljesítményemről beszéltek, nem sportolóként kezeltek, hanem eladható sztoriként. Egyre több hívást kaptam mindenféle emberektől, de nem voltak hízelgőek. Felhívott egy nő, tudni akarta, hogy működik-e még a szerszámom odalent, mert befizetne egy körre. Akaratom ellenére kényszerítettek visszavonulásra, fiatalon és életerősen, amitől egyszerre éreztem magam dühösnek és szánalmasnak.
Felismertek az utcán, sajnálkozó tekintettel meredtek rám, miközben azt mondták: „Minden rendben lesz!, Kitartás!”. A torkának ugrottam volna mindnek. Ki akartam tépni az ádámcsutkájukat, majd a szájukba tömni, hogy végre befogják.
Angievel hetek óta veszekedtünk. Állandóan azt hajtogatta, kapjak már a fejemhez, vegyem észre, nincs veszve minden, de tudtam, csak a kétségbeesés beszél belőle.
Ezt a meccset akkor sem lett volna esélyem megnyerni, ha a világ összes bokszrajongója mellettem áll. Angie ott kereste a reményt, ahol annak nyoma sem volt. Mintha valaki beküldött volna egy szakadt csövest a ringbe Mike Tyson ellen.
Az egyik ilyen ajtócsapkodós eset után Angie felkapta a táskáját, és kirontott a lakásból. Harvey kiderítette, hogy az anyjához cuccolt. Eleinte nem bántam, - nem kell szemtanú a leépüléshez -, de hamar rájöttem, a magány nem a legjobb társ, ha az ember haldoklik.

Óvás
(„A versenyző fél térdre ereszkedik, egyik karját feltartja, s közben közli mondanivalóját a vezetőbíróval.”)

Azt hiszem elmondhatom, fizikálisan gyerekkorom óta nem tudtak megfélemlíteni. Akkor egyedül az apámnak sikerült. Nagydarab, morózus, hallgatag melósként dolgozott napi kilenc órát az építkezésen, ezért amikor dögfáradtan hazaesett, könnyen felkapta a vizet. A tekintetében valamiféle gonoszságot láttam, amit akkor még nem értettem. Később rájöttem, valójában ijedtség volt: félelem a rá váró élettől.
Sosem szerettem a közelében lenni, tizenhat éves koromban lécelt le, azóta egyikünk sem kereste a másikat. Fizette a gyerektartást, ezzel bőven kivette a részét a gyereknevelésből - legalábbis ő így gondolta.
Nem drogoztam, nem ittam - a francba, cigire is csak egyszer gyújtottam, akkor sem jött be a dolog -, de mindig szerettem mozogni, focizni, esténként jókat futni, úgyhogy elmondhatom, a szerencsés függőséget választottam. Miután már rendszeresen bokszoltam, még a rosszarcú suttyók sem merészkedtek tovább egy-egy szúrós tekintetnél.  Vertem a száznyolcvanat, a pólómban kötélként feszült a bicepszem, tagbaszakadt alkatomat pedig egy kamionnal sem lett volna könnyű felborítani.
De most, hosszú idő után először, féltem. Elkezdett legyűrni a végtelen fáradtság, egy-egy parkban tett rövid séta után a vádlim úgy lángolt, mintha forrasztópisztollyal perzselnék. A legrosszabb a szűnni nem akaró hányinger volt. Az a fajta, amely belülről feszítette a hasfalamat, kiölt belőlem mindenféle étvágyat, és ha alul maradtam, a wc előtt térdelve úgy éreztem átrobogott rajtam egy tehervonat.
Ez a rohadt kór nagyobb félelmet ébresztett bennem, mint egy többszörös életfogytiglanra ítélt sorozatgyilkos.
Angie-vel nem beszéltem, amióta elköltözött, és a haveri látogatások is elmaradoztak, ahogy rosszabbodott az állapotom. Egyre ritkábban mászkáltam el otthonról, ezért Harvey egyre többször látogatott meg.
A szűnni nem akaró levertség, kimerültség és gyengeség miatt alapos önmarcangolásba kezdtem. Valakit hibáztatnom kellett, és mivel sikeresen eltaszítottam magamtól majdnem mindenkit, aki megpróbált segíteni, már csak a legnagyobb ellenfelem maradt hátra.
A karrierem elején küldtem néhány fajta szteroidot, ezért most arra gondoltam, biztos azok csináltak ki. És mindezt miért? Hogy a puncik sikongassanak? Azt a csajt kaptam meg, amelyiket akartam. Nem nagyon ettem műkajákat - helyette húst hússal kajáltam -, de néha beugrottam a Burger Kingbe meg a KFC-be. Rögeszmésen hittem, hogy ezek az apró bűnös élvezetek a felelősek a betegségért, amely felkúszott a seggemen egészen a kopasz fejem belsejéig.
Ma reggel körbeokádtam a porcelán mosdókagylót, mert nem sikerült elmásznom a vécéig. A fürdőkádnak csapódva kötöttem ki a padlón, ahol a koszos, hányástól bűzlő ruháim hevertek. A kezemben nem maradt erő, mintha súlyzókat pakoltak volna rá. A szám cserepesre száradt, a torkom kapart, mert a gyomorsav felsértette a nyelőcsövemet, alig tudtam leerőltetni rajta néhány korty vizet. A néma falak közt rám tört a remegés, amely az elmúlt napokban hirtelen jött balhorogként terített le.
A migrén szűnni nem akaró gongként lüktetett a fejemben, és folyton újabb menetet jelzett, de a ring közelébe sem kellett menjek, hogy tudjam, vesztettem. Eljutottam arra a pontra, hogy bármit elcseréltem volna néhány szebb napra, ahol nem kell annak a szerepét játszanom, akit kiütnek.
Felhívtam Angie-t.

Stop
(„Vezényszó, melynek elhangzásakor a versenyzőnek a küzdelmet abba kell hagyni, és a vezetőbíró további közlését kell betartani.”)

Az edzőterem melletti kávézóban találkoztam Harveyval. Kezet ráztunk, rendeltünk, majd leültünk az egyik asztalhoz. Érdeklődött hogy halad a kezelés. Végig féloldalasan tartotta a fejét, mintha görcs állt volna a nyakába. Világéletében egyszerű emberként élt: bokszolt, visszavonult, aztán tréner lett. Agglegényként pofonokról és ütésekről szólt az élete, a fejében naponta visszhangzott a gong, fogalma sem volt róla, egy ilyen helyzetben mi a francot kellene mondania. Törődni akart velem, de nem tudta hogyan.
- Hogy van Angie?
- Nehezen viseli.
Láttam rajta, arra vár, hogy folytassam.
- Tudod, hogy van ez. Vagy, hát el tudod képzelni.
Belekortyoltam az italomba - nem esett jól, ahogy ez a beszélgetés sem. Fáradt és kimerült voltam.
- De melletted van, Joey, ez az, ami rohadtul számít. Nézz meg engem, a kanapén dőlök el minden este, max a tévé dumál hozzám. Hál’isten időben észbe kaptál, felhívtad és bocsánatot kértél. Szerencséd van azzal a lánnyal.
Bólintottam.
Igaza volt, és ez kissé szarul érintett, mert sosem bántam úgy Angievel, ahogy megérdemelte volna. Csak arra tudtam gondolni: egyedül kell szembenéznem ezzel az egésszel.
Émelygés tört rám, úgyhogy szóltam Harveynak, hogy kimegyek a klotyóra.
Felálltam, és hirtelen forgott velem a világ, a térdeim úgy rogytak össze alattam, mint egy félig telt porzsák. Harvey felpattant, mellém lépett, hogy megtartson.
- Foglak, fiam!
Fújtattam.
A szemébe néztem: felfedeztem benne azt a riadt és ijedt tekintetet, amit apáméban láttam gyerekként, de ebben nem volt gonoszság. Harvey nem a jövőjétől félt, hanem attól, hogy nem leszek benne. Úgy szeretett engem, ahogy apám soha nem tudott.
A tükör előtt álltam a WC-ben. Letöröltem sápadt arcomról az izzadságot, amit az öklendezés okozott. Az erek megduzzadtak a szememben és vörösen csillogtak. Néztem őket pár másodpercig, aztán végigfuttattam a szemem lesoványodott kezemen, és összeszorult a torkom. Ebben a pillanatban meg akartam halni, és tudtam, már nem kell rá sokat várnom.
Harvey rám pillantott, majd kinyitotta az ajtót.  

Rászámolás
(„A harcképtelen versenyzőre a bíró kötelezően nyolcat számol.”)

Csend ülte meg a szobát, mikor felébredtem. Fáradtan meredtem az ablakra, bámultam a téglaházakat, a gondolataim mérföldekre jártak.
Anyámmal álmodtam.
A konyhában sürgött-forgott hosszú köntösében, és reggelit készített. Apám nem ült az asztalnál, hogy odamorogja, ha elfogyott a kávéja. Anya éppen befőttesüveget vett elő a szekrényből, amikor felpillantott, és meglátott az ajtóban.  Nyolc évesen úgy gondoltam, a ropogós lekváros kenyérnél nincs jobb reggeli a világon. A kantáros farmer lógott rajtam, mert a használt ruhák közt sosem volt nagy a választék.
Felmásztam a székre.
Kicsinek látszottam, kapaszkodnom kellett a karfába. Láttam magamat kívülről, gyerekként, és anyám megkérdezte, bepakoltam-e minden könyvemet.
Bólogattam.
Még egyszer feltette a kérdést, aztán megcsiklandozott, mire felnevettem. Tudta, hogy gondolkodás nélkül rávágtam a választ. A mosolya melegséget áraszott, biztonsággal bélelt körbe, mint egy láthatatlan burok, amely kirekeszti a törékeny valóságot.
Egy ideje rendszeresen felbukkant az álmaimban, és sejtettem, miért látom egyre többször.
A lakás ürességtől kongott, kivánszorogtam a konyhába, ahol egy cetli várt a hűtő mágnes alatt Angietől: „Leugrottam a boltba. Sietek. Puszi!” Nehezen viselte a látványomat: tizenöt kilót fogytam, a szemeim beestek, a bőrömet csontok kontúrozták árnyalatok nélkül - szar volt rám nézni, na. Párszor hallottam Angie-t a csukott fürdőajtó mögött szipogni, de sosem hoztam fel a dolgot.
A napjaim többnyire alvásból álltak, akkor is dögfáradtnak éreztem magam, ha tíz perce ébredtem, és rendszeresen elbóbiskoltam a kanapén.  Emlékeken pörgött az agyam. Már nem volt jövőm, jelenem csak a felszínen, úgyhogy a múltba mártóztam abban a kevés ébren töltött órában, amikor sikerült legyűrnöm a gyengeséget. Folyton sztorikat meséltem az anyámról, csínyeket, amiket a környékbeli srácokkal csináltunk még Plaistow-ban. Egyszer egyfontosokat ragasztottunk a metróállomás bejárata elé a betonra, és néztük, ahogy a gyanútlan járókellők röhögve, fejüket vakarva próbálják felkapni azokat.
Azelőtt sosem beszéltem ilyesmikről, és láttam Angie keserű mosolya mögött, örült annak, hogy megnyíltam. Sajnáltam, hogy így jutottunk el idáig, de hálát adtam, mert még jutott rá időm.
A karrierem már csak egy távolodó bójaként lebegett a vízfelszínen az erősödő vihar hullámai között. Már nem rágtam magam azon, hogy nem lettem világbajnok, nem bántott, hogy nem értem magasabbra, mert ezen a ponton mindez elenyészőnek tűnt.
Főztem egy teát - az egyetlen dolog, amitől nem kapott el a hányinger -, hogy a kiszáradt torkomat benedvesítsem.
A nappaliban feküdtem a kanapén, és a tévében egy régi film ment. Morgan Freeman arcát még nem szabdalták ráncok. Friss, életerős színészként hatalmas karrier állt előtte. Ettől nem lettem szomorú, ellenkezőleg: úgy éreztem, a gondok megszűntek, megszabadultam minden frusztráló köteléktől. A félelem azonban nem párolgott el, egyre hatalmasabbra nőtt a mellkasomban.
Hallottam a zár kattanását. Angie belépett a szobába, mosolygott, és elmesélte, hazafele összefutott egy gimis osztálytársával, aki a hatodik hónapban van. Amikor ezt elmondta - megpróbálta ugyan leplezni -, de láttam a bánatot, amely átvillant a tekintetén.
Egy nyári éjszakán az erkélyen beszélgettünk, meztelenül, félrészegen, és azt mondtam neki, ha lesz gyerekünk, az tuti, hogy a legdögösebb karamellbőrű csaj lesz a világon. Nevetett, majd megkérdezte: „De mi van, ha fiú lesz?” Erre mosolyogva azt feleltem: remélem, nem az én magasságomat örökli majd.
A belém pumpált fájdalomcsillapítók együttes erejétől kába voltam és kótyagos, de legalább elmúlt a hányingerem. Felkeltem, bekapcsoltam a rádiót. Dusty Springfield You don’t have to say you love me -ja andalgott keresztül a hangszórón.
Megragadtam Angie kezét, közelebb húztam, és a fülébe súgtam:
- Táncoljunk!
- Hát téged, meg mi lelt?
Érezni akartam, hogy még élek - már nem tart soká.
Átkulcsolta a nyakamat, a bőre édes levendulaillatot árasztott. Egymásba ölelkezve forogtunk körbe-körbe, komótosan, finoman, nem akartuk elengedni a másikat. Jól esett a közelség, megnyugtatott.
Arra gondoltam: nem lettem világbajnok, de nyertem valami mást, amely itt volt a kezem közt, és még csak ütnöm sem kellett érte.

(A Kiütés az Ötödik Menetben című novella PDF formátumban innen letölthető.)