A magánnyomozó nem túlzott, amikor elmondta milyen a ház. Lelakott épület volt az utca sarkán, de a környék egészen barátságos benyomást keltett. Felmentem az ajtóhoz vezető lépcsőn, a korláton hamutál roskadozott.
Kopogtam.
A férfi, aki ajtót nyitott, köpcös volt és majdnem teljesen kopasz. Megnyugtató mosoly ült az arcán, érdeklődött, mi járatban vagyok. Kezet nyújtottam, amikor egy gyerek zsibongva közénk rohant.
- Apa, ki az?
A férfi kérdőn rám pillantott.
- Chuck vagyok.
- Örvendek – mondta, és megrázta a kezemet.
Nem olyan volt, mint amire számítottam. A szemében kedvesség bujkált, és közvetlen szeretet áradt belőle.
Megmondtam neki, hogy az apámat keresem. Itt lakik.