Közel két évvel ezelőttig nem gondoltam volna, hogy még valaha a kezembe veszek képregényt. Persze, gyerekként én is rongyosra lapoztam a Pókember egyes számait, általában nem is a sztori érdekelt túlzottan, egyszerűen csak szerettem beleveszni az aprólékos részletességgel kidolgozott rajzokba, a dögös panelekbe és explicit kompozíciókba (lásd Todd McFarlane munkái). Aztán a magyar megjelenések apadásával, az idő múlásával valahogy a lelkesedésem is alábbhagyott. Évek teltek el, amíg 2009-ben a képregényuniverzum unikornisaként emlegetett Watchmen filmadaptációja debütált a mozikban, amibe rögtön belezúgtam, és beszereztem a képregényt. Tetszett, de nem nyűgözött le. Azt hiszem, kerestem azt a lelkesedést, az örömöt, amelyet gyerekként okozott egy-egy szám fellapozása, de nem találtam. Egy évvel később berobbant a The Walking Dead, és megtörtént ugyanaz, mint korábban: megvettem magyarul, de hiányzott az a bizonyos érzés. Kinőttem a képregényeket, vagy csak elvesztettem az érdeklődésemet irántuk, gondoltam.

Aztán 2016-ban Rusznyák Csabi írt egy cikket a Blacksad első számáról. Két napra rá megrendeltem az angolul újra kiadott kötetet, amely a sorozat első három számát foglalja magában, és bumm: ott volt a lelkesedés. Ott voltam újra én, fülig érő szájú gyerekként.

Azt hiszem, leginkább az elvárások változtak, amit huszonéves fejjel egy képregénnyel szemben támaszt az ember. A Blacksad koncepciója, stílusa és olykor brilliánsan feszegetett tabudöntögető témái pedig egy olyan szintre emelték a műfajt, amely ellenállhatatlan egy krimi rajongó számára - és lélegzetelállítóan látványos.

Juan Díaz Canales (író) és Juanjo Guarnido (illusztrátor) mindketten spanyol származásúak, Madridban ismerkedtek meg és váltak barátokká. A Blacksad első számát azonban francia piacon publikálták 2000-ben, ahol óriási kritikai és anyagi sikert aratott. Nem volt egyszerű tető alá hozni, mert Spanyolországban a képregény piac akkoriban korántsem kecsegtetett visszautasíthatatlan ajánlatokkal és lehetőségekkel, ezért a készítők rögtön franciaországi terjesztésben gondolkodtak - elsősorban azért, mert Guarnido Párizsba költözött, hogy a Walt Disney stúdió francia kirendeltségénél dolgozzon (ezt megelőzően többek közt olyan szériákon dolgozott, mint a Tintin, Adventures of Sonic the Hedgehog vagy a The Pink Panther).

Guarnido és Canales koncepciója elsősorban azért ütött akkorát, mert a karakterekeit úgy antropomorfizálta, hogy azok emberi mivoltát, gondolatait és érzéseit vette alapul, hogy átültesse állati bőrbe. Ez természetesen azonnal nyilvánvalóvá válik, amint az olvasó fellapozza a könyvet, hiszen nyíltan épít egyes négylábúak karakterisztikájára, tökéletes összhangba hozva az állati és az emberi én keveredését.

John Blacksadnek magándetektívként az 1960-as évek földhöz ragadt Amerikájában bizisten, hogy szüksége van legalább kilenc életre, hogy a bűnben fürdőző New York vagy a forró Jazz-szólóktól hangos New Orleans utcáin sikerrel átvészelje és megoldja megbízatásait.

Mindkét alkotót elsősorban az 1930-as évek hard boiled detektívregényei- és filmjei inspirálták, amely ordít a képregényről. A címszereplő gyakorlatilag Raymond Chandler híres karakterének, Phillip Marlowenak manifesztációja, aki a korrupciótól, forró helyzetektől és hidegvérű gyilkosságoktól hemzsegő nagyvárosban is az igazságot kutatja. Pimasz és határozott, dörzsölt és szellemes, és persze döglenek érte a nők - legalábbis segít, ha ezt hiszi magáról. Chandler romantikája, páratlan, szikrázó humora nem hiányzik egyetlen történetből sem, ugyanakkor feszes és izgalmas atmoszférája a grabancánál ragadja meg, és rántja magába az olvasót.

Guarnido vibráló erejű rajzai, impresszív paneljei tökéletes korhangulatot teremtve kapcsolódnak össze Canales narratívájával. Egyszerűen minden passzol, annak ellenére, hogy némelyik sztori kiszámíthatóbb a másiknál, de ez egyáltalán nem csorbítja az összképet. A szereplők mimikája, a düh, a szomorúság, a rasszizmus, a drogfüggőség vagy a megrészegült hatalom úgy simul egy-egy állat arcára, ahogy csak kevés színész képes életre kelteni egy karaktert. Nehéz egy olyan fantáziavilágot alkotni, amely ilyen intenzitással sodorja az olvasót a történet sűrűjébe.

Somewhere within the Shadows (Árnyak között)

"There are a lot of cliche’s about us cats. One says that we have nine lives. I’ve honestly never really wanted to find out if that’s true or not.”

Az első történet egy óda a hard boiled krimi műfajához. Blacksad egykori megbízóját és szeretőjét holtan találják az ágyában, és habár jóbarátja, a New York-i rendőrség főparancsnoka tisztán és érthetően tudtára adja, hogy maradjon ki az ügyből, naná, hogy nyomozásba kezd a saját szakállára. Boxos gorillákon, hidegvérű hüllőkön és betonfejű orrszarvúkon keresztül vezet az útja, egészen a kőgazdag üzletemberek felhőkarcolójába. Koszos lebújok, feldagadt monoklik és dohányfüstben úszó irodák visszhangozzák keserűen realista gondolatait, egyfajta öblös, mély hangot kreálva az olvasó fantáziájában. Az aprólékosan kimunkált paneleken ámulva szinte halljuk a szívszaggató trombitaszólókat a háttérben, miközben John felgöngyölíti az ügyet, és igazságot szolgáltat egy gyönyörű, halott színésznő lelki üdvéért.

Arctic Nation (Hófehér nemzet)

„Here, there are those who get screwed and the ones who do the screwing. There’s an unspoken war going on, and the way things are going, colored people are bound to lose.”

Ebben a számban mutatkozik be Blacksad rókabőrbe bújt segédje, Weekly a riporter, akivel közösen bonyolódnak egy eltűnt fekete kislány felkutatásába. A második epizód a legösszetettebb mind közül, amely egy fehérek által uralt városrészben játszódik, ahol a rasszizmus okozta feszültség napról napra elviselhetetlenebb, amely kiélezett összetűzésekhez vezet a lakosság körében. Canales kiábrándítóan sokkoló, rétegelt cselekményét Guarnido fagyos, hólepte utcákkal, elhagyatott hangárral és szűnni nem akaró hóeséssel lobbantja életre. A Hófehér nemzet szomorú, de átgondolt tabló fajgyűlöletről, önfeláldozásról, fehér hatalomról és egy egész életen át fortyogó bosszúvágyról - egyszóval: kvintesszencia.

Red Soul (Vérvörös lélek)

„It’s only on our deathbeds that we really figure out if we’ve been lucky in life, and by then it’s already too late.”

Szinte elkerülhetetlenül a harmadik epizód a korabeli politikai ellentéteteket helyezi górcső alá. Blacksad le van égve, ezért Las Vegas-ban testőrként igyekszik megkeresni a kenyérre valót, majd New Yorkba visszatérve belebotlik régi egyetemi professzorába egy nukleáris energiáról szóló előadáson. Szó szót követ, és egy meghívásnak hála pimasz macskanyomozónk egy olyan kulturális elit sűrűjében találja magát, amely minden tagjának megvannak alantas céljai - kivéve az észvesztően dögös írónőt, akivel kacér románcba bonyolódik címszereplőnk. A cselekmény ugyan kissé száraz az én politikaellenes ízlésemnek, de vitathatatlanul pontosan köti egymásba a szálakat, megfűszerezve azt némi romantikával. A korábbi számokból feltűnik néhány ismerős arc, emellett Guarnido olyan új karakterekkel színesíti a palettát, mint a fasiszta kakasszenátor, a holokausztot megjárt pávián, vagy a nácikkal konspiráló bagoly - hogy a mesterien kivitelezett bérgyilkos gaviált ne is említsem. Canales pedig hol Allen Ginsbergtől, hol a bibliából, hol egy híres nótából idéz, hogy emelje a Vérvörös Lélek hangulatát.

A Silent Hell (Néma Pokol)

„In this line of work, logic is far more useful than any firearm.”

Blacksad negyedik ügye a színpompás jazzvárosba, New Orleans-be szólítja, ahol a halálos beteg, lemezkiadó tulajdonos, Mr. Lachapelle megbízására indít nyomozást az eltűnt heroin függő zongorista után. A cselekmény több szálon fut, egyszerre követve a rákos Lachapelle fiával vívott családi viszályát és a billentyűs drogokkal átszőtt kitárulkozását. A múlt azonban olyan titkokat rejt, amely sokak számára jobb mélyen eltemetve, ezért Blacksadnek a pökhendi viziló-detektívtől kezdve a sámán öregasszonyon át, a kos koponyát viselő titokzatos idegenig mindenki az útjába áll, hogy az igazság tovább szunnyadhasson. Egyértelműen az új helyszín, valamint a soul és jazz őrült kakofóniája adja a történet pikantériáját, amit Canales remekül fűszerez meg némi humorral, amit a címszereplő szárnysegédje szolgáltat az útjába tévedő észvesztően dögös nők társaságában. A befejezés talán egy hangyányival elmarad a korábbi sztoriktól, de még így is kellően átgondolt és összetett élményt nyújt.

Eddig öt történet látott napvilágot, amelyből a fent taglalt négy magyarul is megjelent (az ötödik folyamatban van), a hatodik és hetedik szám franciaországi publikációja pedig 2016-ban lett volna esedékes, ami azonban elcsúszott, és egyelőre nincs megerősített premierdátum.