Szavadat ne feledd!

2017. október 02. 07:40 - Peterbencze Akos

szavadat_ne_feledd_2.jpg

A főutca legdiszkrétebb bárja belül elegánsan tündökölt. Kellemes jazz zene muzsikált a hangszórókból, a vízcsepp alakú lámpák melegen világítottak a falakon, mint fáklyák egy elveszett piramisban. A csapos minden ital alá szalvétát tett, ahogy a filmekben szokás
A hely zsúfolttá vált az esti órákban: tengerészkék öltönyös üzletemberek, tőzsdecápák, cégelnökök, képviselők, és az oldalukon enyelgő kisestélyibe bújt eszkortok tolongtak a bárnál egy-egy újabb italért - senki sem a feleségével jött.

A pult végénél tespedő Al nem illett közéjük. Rumot ivott tisztán, akár a kalózok. Alt jól ismerték a városon kívüli bárokban, romkocsmákban, késdobálókban, ahol még a függöny is rosszindulattól bűzlött. Ez a puccos hely azonban mást diktált, nem az a fajta volt, ahol a vendégek a vitákat bokájukra erősített félautomatával vagy bökővel oldják meg.
Előhúzott néhány bankót repedezett bőrdzsekije zsebéből, és az üres pohár mellé csúsztatta.
– Adj még egyet! – morogta a csaposnak.
Ki akarta égetni magából az elmúlt néhány órában történteket. Felvillant előtte a kislány szenvtelen arca. A lövés. A vér, amely egyre sötétebbre színezte a szőnyeget.
Lehúzta a következő felest, amelyet a csapos elé tett.
Öt éve vezette a Wolves of North motorosbandát: egy csapat törvényen kívüli vadembert, valamint a hozzájuk tartozó amazonokat és elveszett szajhákat. Gyilkosság, nemi erőszak, drogkereskedelem: a klub elleni vádpontok. Azonban ami ma történt, ocsmányabb volt mindennél.
Üzleti ügyben érkezett a belvárosba, ami egy dolgot jelentett: kokaint.
Az új beszállítót Dariusnak hívták, gyanúsan alacsony áron kínálta a kokót, de kellett egy jövedelmező bevételforrás, mert a tartalékaikból éltek. Eljött az ideje, hogy terjesszenek, megszedjék magukat, aztán lelépjenek és elverjék a lóvét néhány állammal arrébb, ahol a törvény még nem állt az útjukba.
A pultos Al kékesfekete üvegszemét tanulmányozta, amely élettelenül meredt a semmibe, és csak akkor kapcsolt, amikor meghallotta a jégkockák rezgését a pohárban. Néhány vendég elborzadt, irtózott a férfi látványától, de őszes szakálla fölött olyan mélyre süllyedt a gondolataiban, hogy ügyet sem vetett a fintorokra, megjegyzésekre, egészen addig, amíg valaki le nem ült mellé a bárszékre.
Néhány pillantás alatt végigmérte a középkorú fickót: kifogástalan hajszálcsíkos öltönyének árából egy árvaházat fel lehetett volna húzni, arcszeszének erőteljes illata csak úgy áradt ápolt, finom bőréből. Vastagon zselézett haja félúton volt egy mesefigura frizurája és az olasz-amerikai macsó sztereotípiája között.
Egy igazi kis gazdag pöcs – gondolta Al. A milliárdosokat juttatta eszébe, akik a keze alatt megforduló kokaint szippantják fel a város legmenőbb klubjaiban, másnap pedig az üzleti ebédnél azzal hencegnek az ügyfeleknek, hogy majd’ kicsattannak az egészségtől.
– Whisky? – szólította meg a férfit.
A fickó viszolygással mérte végig Alt, leplezetlen undor ült ki az arcára.
– Macallan – felelte.
Al intett a csaposnak.
– A következőt én állom az úrnak.
– Nem szükséges – nevetett fel visszafogottan.
– Ragaszkodom hozzá.
– Ugyan miért?
– Szüksége lesz rá.
Az úriember hátrafordult és felállt, távozni készült, de amikor végigpásztázta az előkelő tömeget – halálunalmas, sivár elit társaság -, meggondolta magát, és visszaült. Nem sejtette, mit mondhatna neki ez a förtelmes alak, aki úgy festett, az összes göncét a kukából túrta.
– Hát legyen – mondta, és intett a csaposnak. – Bernard vagyok.
– Alexander, de hívjon csak Alnek.
Nem fogtak kezet.
– Ne vegye sértésnek, de mit keres itt egy magafajta? - A szemével a bőrcsizmára és a bukósisakra sandított.
– Üzleti ügy.
Bernard felkacagott.
– Nem éppen úgy néz ki, aki vállalatok vagy részvények sorsáról dönt, és az is biztos, hogy nem politikus.
– Ez a hely esett útba.
– Miben utazik?
– Érdekli a sztori vagy sem? – förmedt rá Al, majd rendelt még egy italt.
A csapos mindkettejüknek töltött.
Bernard félig már bánta, hogy maradt, de hallani akarta miről van szó.
– Köszönöm a whiskey-t! Miért is lesz annyira szükségem rá?
Amikor Al felé fordult, Bernard egy pillanatra meghökkent az élettelenül rámeredő szemgolyótól. Elfelejtett levegőt venni.
– Látott valaha gyilkosságot? - kérdezte komoran.
Bernard lesütötte a szemét, a földet bámulta, majd elmosolyodott.
– Tudtam! Maga valami szociopata, ugye? Ez az én szerencsém…
– Felejtse el! – fordult vissza Al az üvegekkel teli polc felé.
– Várjon! Várjon. Oké, oké, hallgatom.
Al kivárt. Az járt a fejében, talán ez mégsem olyan jó ötlet, el kéne tűnnie innen.
A tömeg egyre lármásabbá vált körülöttük, poharak csörömpöltek, felszolgálók sürögtek-forogtak a vendégsereg körül.
– Zavarná, ha tegezném? – kérdezte Al.
Bernardot a férfi egész megjelenése feszélyezte, sőt egyenesen ingerelte, de úgy érezte, túl késő visszakozni.
– Nem – préselte ki a szót a fogai közt.
– Sok szart láttam már – kezdte rekedtes hangon Al –, de a maitól még az én gyomrom is felfordult. Ismered az érzést, amikor a beleid kényelmetlen, ideges mozgolódásba kezdenek?
Bernard nagyon jól ismerte. Gyermekkorában általában az anyja váltotta ki belőle, amikor rendszeresen rányitott a fürdőben, vagy váratlanul betoppant a szobájába.
– Félelem, idegesség, stressz és adrenalin pumpál az ereidben. Mielőtt belekezdenék, annyit nem árt, ha tudsz, hogy jól kezelem az efféle szitukat. Ha rám nézel, kitalálhatod, nem kellemes emberekkel szoktam tárgyalni. Hozzászoktam, hogy börtönviselt suttyókkal vagy kokainfüggő agresszív barmokkal üzletelek. Figyelni kell, kinek mit mondok, de a legfontosabb a hogyan. Tudsz követni?
Bernard bólintott, de nem bírta kiverni a fejéből a felidézett emlékeket. Fülében csengett apja élcelődése, aki folyton a szeplőire és fehér bőrére tett megjegyzéseket. Idegességében járni kezdett a lába, és nagyot kortyolt az italába.
– A mai „ügyfelemet” Dariusnak hívták. Olaszországból utazott ide az államokba, de Romániában nőtt fel. Háromszor ítélték el drogkereskedelem, egyszer súlyos testi erőszak miatt. Agyonverte az egyik kurváját.
– Strici?
– Többek között.
– Kokaint akart eladni, amit valószínűleg lopott, mert túl alacsony áron kínálta a tisztaságához képest. Minél előbb meg akart tőle szabadulni. Egy motelben találkoztunk, két embert hozott magával, akik valószínűleg több holttestet láttak már egy halottkémnél. Én is többedmagammal érkeztem. Egyikük kint várt a kocsiban, a másik bejött velem a motelba.
Olcsó hely, belvárosi lepratanya, ahol egy órára is kaphatsz szobát. Feltűnésmentes, le van zsírozva a kékekkel.
Bernard azon gondolkodott, vajon merre lehet ez a hely, de nem akart rákérdezni.
– Rögtön a lényegre tértem: kipróbáltuk a kokót, semmi kamu, tiszta, jó minőség. Darius folyamatosan arról pofázott, mennyire szétcsapták magukat belőle két nappal korábban a haverjai meg a lotyói. Nem vagyok a smúzolás híve, de hagytam, hogy befejezze a sztorit, majd felhívtam a kocsiban várakozó emberemet, hogy indítsa a motort. Már indultunk, amikor a klotyóból kiabálás hallatszott. Hirtelen egy gyerek rontott ki az ajtón, nem lehetett több tizenháromnál. Pár millisre borotvált fején hegek és foltok virítottak, súlyos égési sebek maradványai lehettek. Fekete felsőt, katonai nadrágot és bakancsot viselt, amitől úgy festett, akár egy neo-nácinak öltözött kisfiú.
– Mi az isten? – csattant fel Bernard döbbenten. Erről eszébe jutott, amikor nyolc évesen az anyja minden vasárnap rákényszerítette azt a kantáros nadrágot, akár egy kényszerzubbonyt templomba menet. Gyűlölte az egész procedúrát.
– Várj! A lényeg csak most jön. Kiabálni kezdett, és csak akkor jöttem rá, hogy valójában lány. Csapkodott és hadonászott, aztán nekirontott Dariusnak. A két izomagy azonnal közbe akart lépni, de a főnök leintette őket, és lekevert egy pofont a lánynak, amitől az hanyatt esett. Fújtatott, sikoltozott, mintha azt akarta volna mondani: „Nem ijedtem meg, rohadékok!” Megint rátámadt Dariusra, a férfi megragadta, magához szorította, szegény moccanni sem bírt. Egy percig még küszködött, aztán alábbhagyott minden erőfeszítése, és a levegő lassan kiszállt lüktető mellkasából. Amikor elernyedtek az izmai, észrevettem a tűszúrásokat a karján. Átfutott az agyamon, talán bedrogozták és prostitúcióra kényszerítették – a gyerekekért mindig többet fizetnek. Vártam egy kicsit, hogy csillapodjon a helyzet, és kiderüljön, mi az isten folyik itt. Éreztem, ahogy a hátamon sűrű cseppekben pereg az izzadság. Úgy tűnt, a kislány teljesen feladta, egy pillanatra megijedtem, mert, ha kinyírta, akkor hatalmas szarba kerültünk. Mielőtt végiggondolhattam volna a helyzetet, a kislány hirtelen kibújt a szorításból, és kikapta Darius félautomata Magnumját a farmerjából. Mindannyian felhördültünk. Ekkorra már patakokban ömlött rólam a víz, a szoba egyre szűkösebbé vált. A lány Dariusra szegezte a pisztolyt, miközben kihátrált az ablak irányába. A kopaszok tanácstalanul méregették egymást, Darius románul csitítgatta a gyereket, de bármit is mondott, csak tovább szította a lány szemében fortyogó tüzet. A túlélési ösztön úgy vibrált benne, mint egy oroszlánban, amit bekerítettek az orrvadászok. Darius feltartott kézzel rám pillantott, azt mondta, maradjunk nyugton. Ekkor a gyerek felénk rántotta a stukkert, úgy tűnt, csak akkor tudatosult benne igazán, hogy mi is a szobában vagyunk. Nem moccantam. Az emberemre pillantottam, aki a 9mm-esét fixírozta, jelezni akart. Megráztam a fejemet, hogy nem jó ötlet. Eközben a lány ismét célba vette Dariust, aki araszolva haladt felé, halkan beszélt hozzá, de a szavak hatástalanul porladtak el a forró motelszobában. Néhány centi választotta el őket egymástól, amikor a gyermek felkiáltott – gondolom figyelmeztetésnek szánta. Az eldördülő lövéstől dobhártyaszaggató sípolás visszhangzott percekig a fülemben, és lőporszag csapta meg az orromat. Darius agyvelejének nyálkás darabkái beterítették a sárga tapétát. A fején tátongó lyukból kibugyogó vér egyre nagyobb foltot hagyott a világos szőnyegen. Tehetetlenül álltunk a holttest felett.
Az emberem szavai ébresztettek fel a kábulatból: „El kell húznunk innen!” üvöltötte, megragadta a karomat, és kiviharzottunk a szobából.
Bernard bambulva meredt maga elé néhány percig, majd azt mondta:
– Mi lett a kokainnal?
Al felvonta a szemöldökét, már meg sem lepődött rajta, hogy mindazok után, amit a fickó hallott, az első kérdése az, mi történt az anyaggal.
– Felmarkoltuk a cuccot, és leléptünk. A lóvét otthagytuk nekik, nem vertük át őket, szóval az üzlet létrejött – felelte Al. – De tudod…abban a motelben láttam először, ahogy egy gyermek szeméből minden ártatlanság és fény kihunyt, csak az ösztönök uralták. Nem bírtam kiverni azt a…
– Szavadat ne feledd! – vágott közbe Bernard. – Erről eszembe jut az a nyolc éves fiú, aki addig püfölte az egy éves kishúgát, amíg az bele nem halt. Nem hallottál róla? Még a hírekben is bemutatták huszonöt évvel ezelőtt.
Al megrázta a fejét.
– Néhány hónappal később pedig kiderült, hogy megmérgezte a szüleit. Először az anyjával végzett, aztán az apjával. Kegyetlen a világ – sóhajtott fel keserűen a férfi, majd végigsimított keményre zselézett haján.
– Nekem nem kell magyaráznod. Főleg nem ezek után. – Al fogta a poharát, lehúzta a maradék rumot.
– Úgy értem, ki sem élvezhettem igazán azt az időt, mert a dilidokik állandóan fecsegtek körülöttem, teletömtek gyógyszerekkel. A vizsgálatok és kezelések után azt mondták, hogy nincsenek érzéseim. De legalább van ízlésem - nevetett fel Bernard, és megigazította a nyakkendőjét. - Utólag visszatekintve, életem legszebb pillanatai voltak – felelte kéjes vigyorral az arcán, amely úgy tűnt, most már egész este nem fog lehervadni tenyérbe mászó képéről.

(A szavadat ne feledd! című novella PDF formában is letölthető.)

komment
Címkék: novella
süti beállítások módosítása