A reggeli zuhany után belenézek a tükörbe, de nem látok semmi különöset. A szélei párásak, az alja maszatos Liza tapicskolásától. A fakeret kopott szegélyén lepereg néhány vízcsepp.
Egy ideje már nem magamon látom a hibákat, hanem a tükrön. Isten tudja, hány éve nem néztem bele, úgy igazán mélyen.

A pattanás a homlokomon szarvra hasonlít. Nézem néhány percig, legyintek és elkezdem mosni a fogamat. Öblítek, köpök egyet a mosdókagylóba, és észreveszem, hogy a fogkrémet vér színezi. Az ínyem - nem újdonság. Két évvel ezelőtt a fogorvos azt mondta, használjak fogselymet, de kinek van arra ideje pár éves gyerek mellett? Örülök, ha nyugodtan lefürödhetek anélkül, hogy elaludnék a fejemre csobogó víz alatt.
Visszateszem a rózsaszín fogkefét a kék meg egy kisebb narancssárga mellé, amin méhecskék nevetnek, aztán hideg vizet lögybölök az arcomra.
A mosdókagylóra támaszkodva látom, maradt némi véres köpet a lefolyó szájánál, ezért megnyitom a csapot, felpillantok, és a tekintetem megdermed a látványtól.
Mögülem türelmetlen kiabálás hallatszik.
A lábam nem mozdul.
- Nem jössz már, vagy mi van? Lassan elkezdődik.
- Mindjárt! - ordítom vissza ingerülten.
Legalább a fürdőben hagyna békén, de károg, mint a varjú.
A gyűrött pólómra pillantok, amely kihangsúlyozza megereszkedett melleimet - még mindig terebélyesen pöffeszkednek, de elvesztették formájukat.
Arra gondolok, régen imádtam, ha a mellbimbómmal játszanak, de mostanra a szoptatás puszta gondolatától is csípős fájdalmat érzek.
Megragadom mindkét mellemet, és feljebb tolom őket. Ez lesz az.
- Milyen szépen álltatok, ugye? - motyogom magam elé.
Elengedem őket, hagyom, had lógjanak.
A tévé zaja beszűrődik a fürdőszobaajtón. Megint felhangosította, azt hiszi a hülyéje, ettől előbb bemegyek.
Ácsorgok még egy picit, kiélvezem azt a pár percet, amit nélkülük tölthetek. Tudom, szánalmasan hangzik, de nem érdekel. A cigit letettem miattuk, legalább annyi örömöm lehessen, hogy egyedül pisilek és mosom a fogamat.
Picit szúr a mellkasom a szívemnél - biztos a lelkiismeret.
Olyat teszek, amit tizenéves korom óta nem: mélyen belenézek a tükörből rám meredő szempárba, próbálom megtalálni benne magamat. Kutatom egy darabig, de nem járok sikerrel.
- Harminchat éves vagy, az istenit! Egy gyönyörű kislány anyja. Örülj már egy kicsit! -  győzködöm magamat erőtlenül, miközben vizslatom a szürkésfekete szarkalábakat a szemem alatt.
A lefolyóra pillantok, végignézem, ahogy az apró lyukak cseppenként elnyelik a vizet. A wc mellett rózsaszín bili hever, rajta virágmintás matricák. Mennyire naiv.
Újra a tükörbe nézek: kétségbeesett kutakodás.
Beugrik egy filmrészlet, amelyben a tükör előtt álló nő azt mondogatja magának: „szeretlek”, majd sírásban tör ki. Egy pillanatra eltöprengek rajta, lehet, kipróbálom, de túl röhejesnek érzem. Mi van, ha bejön Liza? Biztos jót nevetne rajtam.
Hirtelen felfedezek egy félmosolyt az arcomon: a húscafat a mellkasomban még dobog és érez.
Keserű a szám a fogkrém ízétől.
Késztetést érzek, hogy elmondjam a velem szemben álló nőnek, szeretem a lányomat és boldog vagyok, de csak szomorú dolgok jutnak eszembe. Mintha új mondatba kezdenék, de egy szó után elakadok. Végül is, miért ne kezdhetném a rosszal?

Igen, néha rágyújtottam, amíg terhes voltam, na, akkor mi van? Most már mindegy, nem? Egészséges lett. Három hónaposan benyakaltam egy üveg bort, aztán elájulva vágódtam hanyatt a kanapén, mert úgy felidegesített ez az idióta a másik szobában. Sírtam apám szeretőjének a temetésén, amíg anyám egymagában üldögélt a panel tetejében, és a dohányfüsttől fuldoklott. Meg is érdemelte a hülye kurva. Sosem értett engem.
Gondolatok háborognak a fejemben, mint a dühös démonok.
A képébe röhögtem a harmincéves kolléganőmnek, amikor bevallotta, még szűz. Alig tudtuk fizetni a rezsit, de vettem egy méregdrága táskát, majd azt hazudtam, hogy találtam. Belerúgtam egy csövesbe, mert idegesített a kuncsorgása. Elloptam a főnököm áfonyás muffinját, és nem szóltam semmit, amikor kirúgta érte a munkatársamat. Szeretem nézni, ahogy más anyukák nem bírják felrakni a babakocsit a buszra.

Ismét a mosdókagylóra támaszkodom, és a csupasz lábfejemet bámulom. Göcsörtös erek kacskaringóznak rajta.
- Gyere már, anya! - szól Liza a nappaliból.
Összeszorul a szívem, szeretnék úgy hazudni magamnak, hogy el is higgyem.
Megnyikordul a fürdőajtó, Liza betotyog mögöttem. Fehér hálóingjén kacsák ugrálnak fel-alá. Vádlón, mégis gyermeki szeretettel mered rám.
Megfordulok és elmosolyodom.
Hirtelen elpárolognak a negatív gondolatok a fejemből. Ha létezik még szeretet a világon, azt kizárólag iránta táplálom. Az a fajta, amely soha nem múlik el ­– a másikkal ellentétben.
- Anya, gyere már, rád várunk! - kérlel Liza az ajtóban toporogva.
Odamegyek hozzá, leguggolok, felveszem a karomba. Finoman hozzám bújik, szőke fürtjeiből kellemesen friss illat árad.
Beviszem a nappaliba.
A tévében állatfigurák kergetőznek, egy mókus fut a mogyorója után.
A kanapéra pillantok, végigmérem a rajta fekvő alakot, és újra érzem a fogkrém kesernyés utóízét a számban.
Vékony, tükörsima combok hevernek egymáson, felettük gömbölyödő mellek feszülnek a fekete topban. Az első randinkon Salma Hayekre emlékeztetett: sötét bőr, fekete haj, telt keblek, csábos gesztusok.
Liza izgágán mocorog a karom közt, azt akarja, tegyem le.
Lerakom, mire a kanapéhoz rohan, de megtorpan, és azt mondja:
- Te is feküdj ide mellénk, anya - hangja tiszta, ártatlan.
- Gyere, bújj ide hozzám - feleli Anna a kanapéról, miközben széttárja a karját.
Arra gondolok: miért én hordtam ki a gyereket? Miért nekem jár az elhízott segg, a löttyedt mell meg a narancsbőr?
- Na, nem jössz? - kérdezi Anna flegmán, a tévét bámulva.
Rápillantok, majd kimerülten felsóhajtok
Leülök a kanapéra, a kis Lizám azonnal odakucorodik a lábamhoz. Fejét a mellkasomra hajtja, halkan szuszog, Anna szélesen rám mosolyog, szemével a kislányunkra mutat. Erről furcsa mód az apám jut eszembe gyerekkoromból. Mindig vele osztottam meg életem történéseit: elmeséltem neki az első csókomat egy fiúval, aztán azt, mikor rájöttem, leszbikus vagyok, meg amikor elhatároztam, feleségül veszem Annát. Mindig csak annyit mondott: „Rendben van”. De a mosoly, amely ezt kísérte, olyan megnyugtató érzéssel töltött el, amelytől úgy éreztem, helyes, amit teszek.
Liza sikongatva nevet fel mellettem a mesét nézve.
A motkány megint pórul járt.
Végigsimítom a homlokát.
Ártatlanul felpillant rám, amelytől hirtelen jött nyugalom árad szét bennem, a sok bűnös gondolat elhalványul, semmivé foszlik, és egy másodpercre elhiszem, minden a legnagyobb rendben. A házasság menthető, a számlákkal kihúzzuk a hónap végéig.
Átnyúlok Liza feje fölött, megérintem Anna tenyerét, amire ijedten megrándul.
- Jaj, ne ijesztgess! - szisszen fel, majd elneveti magát.
Viszonzom a kacajt, és a pillanat álszent tökéletességében úgy érzem helyes, amit teszek.
Egészen másnap reggelig, amíg újra tükörbe nem nézek.

(A Tükröződés című novella PDF formátumban is letölthető.)