A magánnyomozó nem túlzott, amikor elmondta milyen a ház. Lelakott épület volt az utca sarkán, de a környék egészen barátságos benyomást keltett. Felmentem az ajtóhoz vezető lépcsőn, a korláton hamutál roskadozott.

Kopogtam.

A férfi, aki ajtót nyitott, köpcös volt és majdnem teljesen kopasz. Megnyugtató mosoly ült az arcán, érdeklődött, mi járatban vagyok. Kezet nyújtottam, amikor egy gyerek zsibongva közénk rohant.

- Apa, ki az?

A férfi kérdőn rám pillantott.

- Chuck vagyok.

- Örvendek – mondta, és megrázta a kezemet.

Nem olyan volt, mint amire számítottam. A szemében kedvesség bujkált, és közvetlen szeretet áradt belőle.

Megmondtam neki, hogy az apámat keresem. Itt lakik.