Egy barátom azt mondta, amikor megmutattam neki ezt a kisfilmet, látszik, hogy Carrey menekül. A karrierválságból, amely a komédiától egészen a tragédiáig sodorta. Nem teljesen értek egyet ezzel a megállapítással. Jim Carrey-ben mindig is ott volt egyfajta tragikus jellem, egy kirekesztett, fura alak, aki a humoron keresztül alkotott egészen csodálatosat - akárcsak a végtelen vigyorú Robin Williams -, de most, rengeteg csalódáson, válságon és bánaton túl végre elérkezett másik imádott önkifejezési formájához: a festészethez.

"I think I needed color."

Jim Carrey az a személy, akiről bármikor képtelen lennék megmondani, mire gondol. Ha belenéz az ember a szemébe, látja, hogy mögötte univerzumok tombolnak, színek, gondolatok minden formája káoszként hullámzik, és a következő lépése kiszámíthatatlan. Néha már-már rémisztő, creepy az egész, akárcsak néhány műve az alant látható rövidfilmben, mégsem tudok elmenni mellette, mennyire lenyűgöző a stílusa, az önkifejezésre való hajlama, az, hogy a reflektorfényből a "szobájába küldték", mégis mennyországként tekintett erre.

Lehet, hogy szomorúság és depresszió telepszik az alábbi képsorokra, de mögöttük ott bújkál egyfajta bátorság és motiváció, amely az elfogadást dicsőíti. Ahogy elnézem, Carrey gyermekkora óta erre vágyik, és úgy tűnik, mintha máig nem kapta volna meg teljesen.