Amikor hazafelé a repülőn ültünk, belém hasított az ismerős érzés, amely minden idegen országba való utazás után felbukkan. A rengeteg felgyülemlett élmény és emlék, amely montázsként hullámzik az agyamban és akaratlanul mosolyra fakaszt. A felszabadultság, a feltöltődöttség érzése, amely egy olyan vibe-ot ad, amit rettentően kevés dolog a világon. Nem akarok itt az élet nagy tanulságairól didaktikus kiselőadást tartani, mert  nem tudnék semmi újabbat sem mondani annál az egyszerű mondatnál, hogy: utazni jó.

Ilyenkor mindig elkezdek fogadalmakat tenni magamnak, hogy basszus, többet kell utazni. Országon belül, kisebb távokat megtenni, elmenni Cardiffba, Doverbe, bárhova, ahol még nem jártam, de felvéstem a bakancslistámra, mert minden új hely olyan, mint egy ismeretség, egy kaland, egy futó párkapcsolat, fellángolás, amely meglehet, nem tart sokáig, de örökre az ember agyába ég.

A tavalyi Mallorca-trip után a léc nagyon magasra volt téve, és Valencianak nem is sikerült megugrania, ettől függetlenül rengeteg pozitív élménnyel gazdagodtam.

Az Airbnb hostunk egy jópofa, vigyorgós apuka-figura volt, aki akkor is spanyolul beszélt, amikor angolul akart, de a rengeteg e-betűs szókavalkádból azért sikerült kiszűrni a lényeget.

A város keleti részén foglaltunk szállást, és a lakás eszméletlenül jól festett (már-már házibuli gyanúsan). Bazinagy nappali két kényelmes bőrkanapéval, egy-egy hatalmas fekete dohányzó- és ebédlőasztallal felszerelve. Ennek ellenére az illuziók hamar szertefoszlottak: a környék csóró volt, romos, poros és kietlen, akár egy lerombolt sziget, ugyanakkor ez adta a környezet autentikus báját - azt hiszem, emiatt szerettem meg végül. Az omladozó, antik stílusú spanyol házak váltakoztak modern, újépítésű apartmanokkal. A múlt történelme küzdött a jelen fejlődésével. A szűk utcákon csend és nyugalom honolt, elvétve spanyol gyerekek futkároztak rajtuk, illetve a partról hazafelé tartó turisták, vagy a harminc fokban ráérősen lapátoló kőművesek járultak hozzá az atmoszférához. London állandóan sűvítő zaja után ez kész felüdülésnek számított.

Persze, amint lesétáltunk a tengerpartra - amely a végtelenbe nyúlt el -, egyből rájöttünk, miért csak néhány gyerek és öregember sétál a szűk kis utcákon. A helyiek és turisták zöme kifeküdt a forró homokba, (rengeteg senorita süttette a szebbnél szebb ciciket a parton) vagy a hullámok közé vetette magát. (Ennyi gyönyörű, monokiniző csajt max a Baywatchban láthattunk volna, ha nincs a korhatár).

Apropó: felejtsétek el azt, hogy a magyar nők a legszebbek. Sehol, de sehol sem vagyunk a spanyolokhoz képest, akiknek a feszes, kávébarna bőrükből csak úgy sugárzik az egészség és a frissesség.

Nem vagyok egy turista alkat: ez azt jelenti, hogy el kell felejteni a tipikus múzeumos, selfie-stickes bazihíres épületeket, meg a legfrenkibb helyeket, ahová tényleg csak azért mennek az emberek, hogy lőjjenek tíz képet az Instára. Ellenben szeretem látni, miként élnek a helyiek, miket csinálnak, hogyan viselkednek. Bemenni a romos utcák közé, ahol művészien megmunkált fasz alakú (komoly!) graffitik bukkannak fel, meg néhány kölyök kockázik a porban, vagy tenni egy kört a sétányon, ahol koromfekete nők fonják a spanyol chicák frizuráját. Nyílván van, amit nem lehet kihagyni, és ha már a tenger mellett van az ember fia, csak elmegy az Aquariumba is. JELLYFISH, SHARK, DOLPHIIIN!

A helyiek azonban elég végletekben gondolkozó megítélés szerint kezeltek minket. Akadt olyan, aki szó szerint elküldött minket a búsba, csak mert meg mertük kérdezni hol találunk szórakozóhelyet (nem éttermet!), de volt olyan is, hogy egy ötvenes, nulla angoltudással rendelkező nő nekünk adta a metró-kártyáját (hasonló a londoni Oyster-cardhoz), elmutogatta, hogyan tölthetünk rá pénzt és navigált minket az úticélunkhoz.

Azt mondták itt mindenki beszél angolul, én meg azt, hogy lehetséges, de senki sem akar. A pizzériából a személyzet kinézett minket, mert egyedül mi nem beszéltünk spanyolul, ugyanakkor a majd harmicfős szülinapozó társaságot ez cseppet sem érdekelte, sőt, több kíváncsi szem vetült ránk, mint rosszindulatú. Rajtunk kívül főleg olaszok és lengyelek utaztak ide holidayezni, de természetesen találkoztunk magyarokkal is, mert ha holnap az Antarktiszra repülnék, biztos vagyok benne, ott is lenne legalább egy magyar, aki épp a hideget szidja. Mert néha annyira a rosszat akarjuk látni, hogy meg sem fordul a fejünkben, hogy a jóra koncentráljunk.

Érdekes, hogy tavaly a Mallorcán töltött fergeteges egy hét végefelé már nem igazán bántam, hogy hamarosan visszatérek angol honba, míg idén szó nélkül maradtam volna még egy hetet a csendes Valenciában. Talán csak az életkörülmények az okai, nem a hely, nem város, de mindkét hely remek a pihenésre és a feltöltődésre. Minden évben megfogadom, hogy legközelebb már minimális spanyol tudással megyek, mert imádom a nyelvet, de ez megint egy olyan dolog, aminek nagy elhatározással neki kell állni, nem csak hirtelen felindulásból kijelenteni, csak azért, mert egy hétig ment a "si, si, por favor" mellettem.

Na, de egyszer erre is sort kerítek.