"/>

3 hónap szétmálló rémálom

2018. szeptember 09. 18:28 - Peterbencze Akos

Rengeteget gondolkodtam rajta, hogy egyáltalán megírjam-e ezt a posztot, és azt hiszem az önterápiás jellege miatt döntöttem úgy, hogy kiadom magamból az elmúlt három hónapom történéseit. Le akarom tudni, magam mögött hagyni ezt a gyötrelmes időszakot. Hol is kezdjem? Oh, igen.

en_3honap_1.jpg

Ivan Locke. Ivan élete másfél óra alatt hullik szét egy BMW volánja mögött, amíg egy londoni kórház felé tart, ahol egy törékeny nő épp a gyermekét várja. Az asszony nem a felesége, és a magzat a férfi félrelépéséből fogant meg. Tudom furcsának tűnhet, hogy mi a franc köze lehet egy Tom Hardy filmnek az elmúlt három hónapomhoz, de várjátok ki a végét. Az én életem ugyan nem hullott darabokra, viszont tucatnyi szarság történt velem egyszerre, amely végül egy olyan érzelmi állapothoz vezetett, amiből kifolyólag Steven Knight drámája másodszor (még) jobban szíven ütött, mint első alkalommal.

Úgy három hónappal ezelőtt jöttem vissza Londonba egy magyarországi látogatásról. Vissza egy olyan munkába, amit öt és fél év londoni élet után igazán szerettem. Itt dolgoztam az első olyan főnökeimnek, akikkel jó kapcsolatot ápoltam, leginkább azért, mert jól bántak velem, mint alkalmazottal, ami a korábbi évek tapasztalataiból adódóan elég ritkaságnak számított. Elkezdtem újra melózni, és rögtön a második nap megfájdult a gyomrom. Évek óta gyengélkedett, nem mondhatnám, hogy igazán meglepett volna, de ezúttal más volt a fájdalom. Konstans, nem múló, gyomorszáj tájéki. Bármit ettem, csak rosszabb lett, ezért elkezdtem diétázni, és ezzel egyidőben utánaolvasni a tüneteknek.

Gyomorfekély - gondoltam. Nem megyek bele a potenciális betegségek elemzésébe, a lényeg az, hogy ez tűnt a legkézenfekvőbbnek (plusz családon belül volt már hasonló). Eltelt egy hét, nem javult az állapotom, úgyhogy elmentem háziorvoshoz, aki természetesen nem tudott fogadni. Időpontot két hónappal későbbre kaptam volna. Felajánlották, hogy esetleg a doktor fel tud majd hívni, és akkor elmondhatom neki a panaszaimat. Mondtam, rendben van, ez is valami, csináljuk. Beszámoltam a tüneteimről, arról hogy milyen gyógyszert szedtem korábban (semmi komoly), amire azt mondta a doki, felírja megint, nyugodtan szedhetem, meglátjuk, segít-e. Emellett a rendes kivizsgáláshoz kell egy székletminta, vérvétel, és ha mindkettő negatív, akkor endoszkópia - azaz gyomortükrözés. A félelmeim között talán ez volt az egyik olyan leginkább rettegett procedúra, amit soha a büdös életben nem akartam átélni, ha elkerülhető. Nem volt az, de ne szaladjunk ennyire előre. Leadtam a székletmintát - egy hét várakozás. (Az eredményről, egyáltalán, hogy van-e eredmény a kórház semmilyen módon nem tájékoztat, hanem elküldi a háziorvosnak, akik szintén nem értesítik a pácienst, hanem várják, hogy az telefonáljon.) Megtettem. Semmi. Amikor másodszorra hívtam őket, megvolt az eredmény: negatív. Következő lépés: vérvétel. Két hetet kellett várnom, amíg sorra kerültem, mert vérvételt a rendelőben nem csinálnak, ezért el kellett mennem egy kórházba, aztán várni egy újabb hetet.

Közben természetesen végig dolgoztam. A vérveteli időpontot megelőzően egyik nap a főnökeim félrehívtak engem és a kollégámat, hogy bejelentsék, csődbe ment a cég. Két hét múlva bezár a bazár. Szíven ütött a dolog, nem feltétlenül azért, mert olyan jól kerestem volna, hanem, mert ez volt az első hely, ahova kifejezetten szerettem bejárni, és még hat hónap múltán is úgy éreztem, hogy itt tudnék maradni hosszabb távon. Olyan két évre terveztem. Korábban minden melóhelyről hat hónap, max egy év időintervallumán belül dobbantottam, mert vagy mocskosul utáltam, vagy szimplán a menedzsment idióta pöcsökből állt, akik nem értékelték igazán az alkalmazottaik munkáját. Soha nem rúgtak ki, mindig én döntöttem úgy, hogy lelépek, de innen nem terveztem. A jófejségükről annyit, hogy említették, ha bármilyen állásinterjú, vagy kórházi időpont felmerül a maradék két hétben, szóljak, és elengednek - természetesen fizetett "távolléttel".

A vérvétel negatívan jött vissza. A következő "akadály" életem legjobban rettegett gonosza, a gyomortükrözés (már a neve szörnyen hangzik) volt. Könyörögnöm kellett a rendelőben a recepción, hogy hadd vitathassam meg valamelyik doktorral az egész procedúrát, mire nagy nehezen néhány nappal később felhívott egy teljesen idegen orvos, akivel korábban sosem beszéltem (egyikükkel sem volt alkalmam találkozni természetesen), hogy megvitassuk az eredményt. Ezek után beutalt egy endoszkópiára, és elmondta, az időpontról és helyszínről majd levélben értesítenek. Két hét síri csend következett, aztán felhívtam őket, hogy mi a franc történik, mire a recepiós csaj nevetve világosított fel, hogy ezekre az időpontokra úgy 2-3 hónapot várni kell. MI. A. FASZ? Én pedig felvilágosítottam, hogy ez kibaszottul nevetséges, az állapotom egyre rosszabb, nem bírok enni rendesen, ráadásul közben munkát kell találnom (persze ez nem az ő problémája), úgyhogy találjunk ki alternatív megoldást. Rákérdeztem a magánorvosra. Az csak a mérleg egyik nyelvén csüngött biztató jelként, hogy egy közepes dokinál HÁROMEZER fontot kellene fizetnem egy nyavalás endoszkópiáért, de még ebben az esetben is legalább heteket kellene várnom, ugyanis egy külön kártyát kell kiváltani hozzá. Szóval csendesen elküldtem magamban a picsába, és leraktam a telefont. Természetesen nem az ő hibája volt mindez, hiszen csak a munkáját végezte, a rendszer az, ami nevetségesen rossz. Magyarországon úgy kezelnek az egészségügyben, mint egy büdös kutyát, de még ott is előbb elrendeződött volna ez az egész mizéria.

Eközben letelt a két hét, gyomorbajosan, munkanélküliként küldözgettem az önéletrajzomat, hetekig eredménytelenül. Közben persze halálra stresszeltem magam, ami köztudottan nem tesz jót példának okáért a gyomorfekélynek. A cigizés sem, úgyhogy tizenöt év után leraktam, és átváltottam elektromosra. Bejött egy munka. Abban az állapotban azt hiszem kijelenthetem, hogy a költöztetés/bútorcipelés nem volt a legideálisabb eshetőség (higgyétek el, amúgy sem), de elvállaltam. Négy hétig bírtam, közben jelentkeztem más állásokra, és kaptam egy ajánlatot, amely ugyan csak rövid időtartamú átmeneti munka volt, de jól fizetett. A költöztetőktől mindenáron szabadulni akartam, úgyhogy némi gondolkodás után elfogadtam. Könnyű meló volt, de utána megint jött a nagy semmi.

Ó, egy pillanat, vissza Ivan Lockehoz. Van egy pont a filmben, ahol Ivan a világ összes érzelmi és egzisztenciális terhével a nyakában azt mondja, hogy mindenre van megoldás. Minden elbaltázott lépést helyre lehet hozni, a hibákra van megoldás, és ő meg is fogja találni. Gyakorlatilag életének eddigi legmonumentálisabb gondjai egyfajta motivációt adnak a férfinak, ahelyett, hogy magába roskadna. Asszem valami ehhez hasonló történt velem is, csak kisebb léptékben.

vlcsnap-2018-08-22-21h37m29s213.png

Amikor megkaptam a költöztetős melót egy kissé megnyugodtam. Financiálisan balanszba rázódtam, még ha egészségügyileg nem is. Mellette elkezdtem forgatókönyvírást tanulni. Régóta terveztem, de valahogy soha nem voltam elég eltökélt hozzá, viszont a sok szarság közepette nekiálltam oldalakat bújni, szkriptíró programokat tanulmányozni, aztán mire észbe kaptam már átdolgoztam egy régi novellámat forgatókönyvvé. Persze nem működött dramaturgiailag, de kezdetnek tökéletesen megfelelt. Ez pedig később elvezetett a második rövidfilm forgatókönyvemhez, amelyből még mozgókép is lehet talán, de kussolok, mert nem akarom elkiabálni. Érdekes, hogy az ilyen kínkeservesen nehéz, kilátástalan helyzetekben milyen kreatív tud lenni az ember. Persze az is lehet, hogy egyszerűen el akartam menekülni a problémáim elől, és ezt a módszert találtam hozzá.

Lenyomtam az alkalmi munkát, megkaptam a pénzem, aztán elkezdtem keresni az újabb lehetőségeket. Eltelt egy újabb hét, rágtam a háziorvos recepciósainak a fülét, és végre megkaptam az időpontot endoszkópiára. Közel három kicseszett hónap után. El sem hittem. Rettegtem, de egyben örültem is, hogy végre látom a fényt az alagút végén. Persze egy vizsgálat közel sem jelentette azt, hogy utána egy csettintésre minden bajom tova fog tűnni. Elmentem a London másik végén található, eléggé lerobbant kórházba, ahol leszedáltak és megcsinálták a tesztet. A szedatív, amivel kiütöttek totálisan kitörölte az emlékezetemből az egész procedúrát. Szerencsére.

Közben két helyről is hívtak, hogy menjek be állásinterjúra. Egy napon volt mindkettő, és az egyik jobban hangzott, mint a másik, anyagilag és potenciálban egyaránt. Pár nappal később elmentem a háziorvoshoz, hogy megvitassuk az endoszkópia eredményét. Kiderült, hogy nem fekélyem van, hanem refluxom, illetve egy olyan rendellenességem, hogy a gyomrom egy része feljebb csúszott a kelleténél, ez okozza a mellkasomban lévő nyomást és fájdalmat. A műtét nem javaslott, úgyhogy a doki felírta annak a gyógyszernek az erősebb verzióját, amit korábban két hónapig szedtem, de nem használt. Ahogy ő fogalmazott, erre a betegségre nincs "varázspirula", és ha utánaolvastam a betegségnek, akkor valószínűleg már tudom, mik a gyógymódok. Megmondtam, hogy igen, de azok nem működtek a három hónap alatt, nem véletlenül vagyok itt. Letettem a cigit, visszavettem a piából (nem mintha sokat ittam volna eddig), heti háromszor edzettem, diétáztam, yoghurtot és probiotikus löttyöket ittam három hónapig, plusz savlekötőt szedtem, mégis minden reggel úgy keltem fel, hogy majd kiszakadt a gyomrom a helyéről.

Jelenleg egy hete szedem a felírt gyógyszert, egyelőre úgy tűnik, hogy hat, de mellette még mindig dietázom. Semmi fűszer, semmi hagyma, semmi paradicsomos finomság. De újra van munkám, mentális egyensúlyom, nyugalmam és időm írni. Apám azt szokta mondani: "Csak egészség legyen, a többit majd megvesszük".

Itt tartok most, vége a nyárnak, és nem voltam nyaralni. Majd talán jövőre. De az is lehet, hogy addigra már Cardiffban fogok lakni, mert az új melóhelyem nem fog tetszeni, elegem lesz, fájni fog a gyomrom, és minden a nyakamba szakad majd megint. Nem baj, mert rájöttem, hogy ezekben a helyzetekben tudok igazán elszánt, gyökeres változásokat eszközölni az életemben.

Utóirat: Ha idáig eljutottatok, tegyetek magatoknak egy szívességet, és nézzétek meg a Locke-ot! Tom Hardy brillírozik benne.

Címkék: blog gondolatok