"/>

Marlboro Man - interjú Taylor Sheridannel (fordítás)

2018. augusztus 25. 12:21 - Peterbencze Akos

A negyven évesen színészből író-rendezővé és az egyik legizgalmasabb filmes szerzővé avanzsált Taylor Sheridannel a Deadline készített interjút, a legújabb sorozata, a Yellowstone kapcsán.

(Rusznyák Csabának köszönet a fordításban való közreműködésért.)

taylorsheridan_interju.jpg

A forgatókönyveid igencsak személyesek. Miből ered a Yellowstone alap konfliktusa?

Alapvetően itt az asszimiláció három típusáról van szó. Rainwater, a helyi indián törzs elnöke saját népének érdekeit helyezi előtérbe, a fehér farmer pedig abban az ismerős szituációban találja magát, amelyben az indiánok voltak több mint száz évvel ezelőtt. Ezt a folyamatot nyugodtan hívhatjuk a Nyugat dzsentrifikációjának, és a földfejlesztők épp ezt a lehető legamerikaibb álmot akarják eladni. Azok pedig, akik megengedhetik maguknak a megvásárlását, Los Angelestől kezdve New Yorkon, Dallason át egészen Floridáig, mind tehetős, gazdag emberek. Birtokot vásárolnak maguknak, hogy a hétvégére elmenekülhessenek a nagyváros forgatagából. Az ennek következtében keletkező adók, valamint a területek piaci értéke közben ellehetetleníti az életformát.

Valóban ironikusnak tűnik, hogy a fehér farmert és családját helyezed abba a szituációba, amelyben egykor az amerikai őslakosok voltak.

Hívhatjuk ezt az emberek közötti bánásmód egyfajta körforgásának. Ezeket a területeket az 1870-es, 1880-as években népesítették be, és a leszármazottaik közül néhányan nyolcadik generációs farmernek számítanak. Az ő dédnagyapjuk már nem emlékszik rá, hogy a földjüket másoktól vették el, de ez nem jelenti azt, hogy nem így történt. Mindössze annyit jelent, hogy közvetlenül nem ők a felelősek érte, hanem a felmenőik. Most azonban tőlük akarják elvenni a földet azzal a különbséggel, hogy nem a politikát, a kormányt vagy a hadsereget használják fel, hanem a vagyonukat.

Mindez túl sok lett volna ahhoz, hogy egy egészestés filmben meséld el?

Ez a hosszabb formátum egy nagyon érdekes megközelítési módja mindannak, amit az eddigi filmjeimben is próbáltam feltérképezni. Bizonyos értelemben gazdagabb és szórakoztatóbb, mint a mozifilm. Nem utolsó sorban pedig ez olyasmi, amit nagyon régen láthattunk kereskedelmi tévében. A lineáris történetmesélés szinte teljesen kihalt a televízióban, manapság mindenki darálja a sorozatokat, és ezzel egy kereskedelmi csatornának borzasztóan nehéz versenyeznie. Ugyan rengeteg forrás áll a rendelkezésükre, de ha nem fejlődnek és nem változtatnak, akkor nagyon hamar a dinoszauruszok sorsára jutnak. Ez az én válaszom a Trónok Harcára.

vlcsnap-2018-06-22-00h21m52s154.png

Mégis hogyan?

Nem feltétlenül méreteiben, hanem olyan értelemben, hogy: „Hé,srácok, nézzétek csak: ilyet is lehet.” Felhasználhatod a reklámszüneteket úgy, hogy feszültséget generáljanak. Újra közösségi élménnyé formálhatod a tévénézést. Az emberek ugyanúgy összegyűlhetnek megnézni egy-egy epizódot, ahogy régen tették.  Emlékszem, amikor gyerek voltam, péntek esténként mindenki elment valakihez, hogy megnézze a Miami Vice-t. Ez a fajta közösségi szórakozás teljesen eltűnt a tévéből, sőt, a moziban is haldoklik. Ennek egyfajta újjáélesztésére törekedtem.

De nem, mint mozifilm?

Szerkezetileg ugyanúgy közelítettem meg a sorozatot, mint egy filmet. Megírtam a szkriptet, és úgy forgattam le, mintha moziba szántam volna. Azt akartam, hogy nagybetűs MOZIFILMnek tűnjön, és meggyőztem a csatornát, hogy bízzon az elképzeléseimben. Számukra persze ez ijesztő lehetett, de számoltam a rizikóval, mert tudtam, hogy hatásos lesz a filmes megvalósítás. Manapság már mindenkinek 150-180 centis TV-je van otthon, félelmetesen jó hangrendszerrel, amely gyakorlatilag moziélményt szolgáltat.

De ez azt is jelenti, hogy egy újabb felemelkedőben lévő író-rendező pártolt át a televíziózáshoz. Összemosódtak a határvonalak a TV és a Mozi között. Mi aggaszt leginkább a hagyományos filmmel kapcsolatban?

Éppen a minap került szóba ez a téma a stúdió fejesével: volt egy ötletem, amiről nem igazán beszélhetek most, de itt van ez a sok brand, és az emberek azt szeretnék, hogy minden brand legyen. Pedig szükségtelen. A független film a reneszánszát éli mostanság, méghozzá elképesztő kivitelezéssel, amely a független költségvetésnek köszönhető. Manapság már nem kell filléres büdzsével dolgoznod, mert tudsz független befektetőket találni, akik akár 50-60 milliót is invesztálnak egy film elkészítésébe, ez pedig komoly fenyegetést jelent a nagy stúdióknak. Ők kizárólag egy valamit próbálni összehozni: Marvelt. Egyetlen játékot űznek, ez pedig a 200 milliós költségvetésű film. Egy napon az emberek bele fognak fáradni, hogy állandóan Batmant bámulják. Nem számít hány különböző szituációba helyezik majd, akkor is így lesz.

taylorsheridan_interju_2.jpg

És szerinted mi következik ebből?

Az eredeti tartalomé a jövő. Mindig is ez volt az siker titka ebben a médiumban, és mindegy, hogy tévécsatornáról vagy filmstúdióról beszélünk, a lényeg, hogy bízz benne, hogy a szerződ meg tudja valósítani az elképzelését. Ha jól végezzük a munkánkat, és van egy nagyszerű történetünk, amelyet filmnyelvileg megfelelően tudunk prezentálni, a nézők jönni fognak. Nem kell majd a borzasztó összegre rúgó marketinget beleépíteni a költségvetésbe - éppen ezért roppant hálás vagyok a Paramount-nak, hogy szabad kezet kaptam tőlük.

Nehéz mást várni a stúdióktól. Még a rossz szuperhős-mozik is hatalmas összegeket hoznak.

A stúdiók rengeteg pénzt buknak az eredeti tartalmakon, mert nem fektetnek elég energiát a kivitelezésbe. El kell fogadnod, hogy ez egy üzlet, és amit leraksz az asztalra, annak bombabiztosnak kell lennie. Ha ez sikerül, akkor bízni fognak benned. Nem szimpla koncepciókról beszélek. Egy olyan világra és egy abban megtett olyan útra építek mindent, amelyben önmagunkat látjuk. Nem tudom, hogy amit csinálok, az eredeti-e, mindössze azt teszem, amit másoktól láttam, amikor tanulmányoztam a munkájukat. Clint Eastwood, Martin Scorsese, Steven Spielberg vagy akár egészen John Fordig visszanyúlva. Az ő eredeti ötleteik kövezték ki ezt az utat.

Először tértél vissza a TV-hez, mióta színészként otthagytad a Sons of Anarchyt, és író/rendezőnek álltál. Az egy erősen szerzői show volt Kurt Sutter vezényletével. Volt benned bármiféle frusztráció, amiért nem hallgattak meg, vagy mert nem volt behatásod a szériára? Miként befolyásolta ez a gyökeres karrierváltásodat?

Nem gondoltam, hogy írni fogok, amíg ki nem szálltam a sorozatból. Fogalmam sem volt. Húsz évig játszottam sorozatokban, és talán nem tudatosan, de az évek alatt rengeteget tanultam a történetmesélésről - mit szabad, mit nem szabad, hogyan beszélj a színészekkel, és hogyan ne. Nagyon szerettem a Sonson dolgozni, egyetlen konfliktusom sem volt, szemtanúja sem voltam ilyesminek. Remekül castingolt shownak bizonyult, amelyben a dialógusok nagyszerűen működtek, szerettük csinálni, úgyhogy ebből sosem alakultak ki viták. A karakterem is nagyon tiszta volt számomra.

Valaminek történnie kellett, hogy felmondj és tovább állj, hogy megírd a Sicario-t.

Igen. Újratárgyalások zajlottak a második évad után, amikor összekülönböztünk a stúdióval. Mindenki kétszer annyit keresett a munkájával, mint én. És most nem a sztárokról beszélek. Rajta voltam a DVD borítón, amelyen csak ketten szerepeltek. „Miért csak ennyit ajánlanak nekem? Igazságtalannak tűnik.” - mondtam. Azt felelték, mert ennyit érek, és ennél nem is fogok többet. Ez velem maradt. Szóval azt mondtam, rendben, akkor azt hiszem, a saját sztorijaimat fogom elmesélni.

taylorsheridan_interju_3.jpg

40 körül voltál, amikor hivatalosan is megkaptad az első írói kreditedet. Ilyen elég ritkán történik.

A Sicario volt az első film, amit írtam. Dolgoztam néhány nagyon rossz filmen és sorozaton, nem számolva azokat, amelyeken csak a meghallgatásig jutottam, de végül nem kaptam meg a munkát. Vagy azokat, amelyeknél eleve kihagytam meghallgatást. Leültem és azt mondtam magamnak: „Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni. De azt tudom, hogyan NEM szabad csinálni.” Abból tudom, amit bizonyos szituációkban mondanom és tennem kellett lusta írók miatt, akik ragaszkodnak a szabályokhoz, és sosem szegik meg őket. Inkább írj egy olyan filmet, amit te is megnéznél, és ami elmond valamit a világról.

A másik dolog, hogy soha nem alkottam még semmit korábban szerzőként. Senki nem úgy kerül bele a szakmába, hogy abban reménykedik, hátha hatodik a neve a hívólistán, és majd kap egy szép Mercedest.  Nem voltam azon színészek között, akiknek volt választásuk, szóval a karrierem első húsz évét úgy húztam le, hogy állandóan kompromisszumokat kötöttem. Ezért eldöntöttem, hogy a következő húszat ezek nélkül fogom lenyomni. Nem alkuszom az elképzeléseimben, sem kivitelezésben, sem a vágásban, sem abban, hogy kit akarok a stábba. Ez nem azt jelenti, hogy senkit sem hallgatok meg, vagy nem vagyok hajlandó együttműködni. Mindössze azt, hogy a saját elképzelésemet, a víziómat soha nem adom fel.

Könyörtelen voltam magammal és az írásaimmal szemben - kihúztam, átírtam, kihagytam, ha nem volt helye a forgatókönyvben.  A Wind River vágása alatt egyáltalán nem kíméltem az eredeti forgatókönyvet. Az egyetlen elkötelezettségem a sztorinak szólt, amelyet a lehető legjobb módon kellett elmondani. Ezzel a tűzkeresztséggel elértem arra szintre, ahol megtaláltam a hangomat. Pontosan ezért a Yellowstone-ban egyetlen elvesztegetett szó sincs. Ez volt a célom, és remélem, hogy sikerült elérnem.

taylorsheridan_interju_4.jpg

A családod hogyan reagált a karrierváltásodra? Mi volt a legkétségbeejtőbb pillanat?

Elképzeltem, hogy hét év múlva a feleségem terhes lesz, és egy kétszobás lakásban élünk Nyugat-Hollywoodban. Később pedig majd azt mondom a fiamnak, hogy bármivé válhat, ami csak lenni akar, de a helyzet az, hogy nem fogok tudni elmenni a focimeccsére, mert meghallgatásom lesz egy Windex reklámra. Nem éppen jó példamutatás. Márpedig ide jutottam azzal, hogy folyamatosan kompromisszumokat kötöttem. Egy kétszobás lakásban, Nyugat-Hollywoodban… Szóval a kompromisszumokkal való leszámolás a legjobb döntésem volt, és remélhetőleg példát fogok vele mutatni.

A Sicarioban Benicio Del Toro karaktere (SPOILER) felkutatja a drogbárót, aki megölte a családját. Aztán lemészárolja a feleségét és a két fiát a szeme láttára. Ha már kompromisszum mentességről beszélünk, milyen volt ezt megvitatni?

Igazából ez a jelenet éppen együttműködésből született. Ha emlékszel, Alejandro nem a főhős a történetben, sőt, ami azt illeti. A szó minden értelmében ő a főgonosz. Eredetileg azt a jelenetet úgy írtam meg, hogy Benicio kivégzi a drogbárót a gyerekei és a felesége szeme láttára, aztán előadja ezt a monológot az asszonynak: „Vidd el innen a gyerekeket valahova. Úgy neveld őket, hogy doktor vagy ügyvéd legyen belőlük, és akkor nem kell őket megölnöm.” Aztán elgondolkodtam: miért ne ölje meg őket Alejandro azonnal? Hiszen elég okos ahhoz, hogy tudja, egyikükből sem lesz doktor vagy ügyvéd. És akkor már miért ne nyilváníthatná ki az álláspontját ilyen brutális módon, amivel egyértelműen meghatározza a szerepét a drogháborúban… Így lett a jelenet az, ami.

Dennis Villeneuve volt a rendező, és én, mint forgatókönyvíró azért voltam ott, hogy az ő elképzelését szolgáljam. Az igazság az, hogy íróként fel kell áldoznod az elképzelésedet, ami azt jelenti, hogy két választásod van. Vitába bonyolódsz, hogy márpedig akkor is egy-az-egyben úgy kell megrendezni azt a jelenetet, ahogy megírtad - és akkor majd felvesznek valaki mást, aki csendben marad. A másik opció, hogy felajánlod a segítséged bármivel kapcsolatban, ami segít a rendezőnek az elképzelése megvalósításában. Mert ugyan lehet, hogy a hajót én építettem, de a rendező a kapitány. Most, mint filmkészítő én építem és kormányzom is a hajót.

A Wind Riverrel (Gyilkos nyomon) megnyerted az Un Certain Regard kategória Legjobb rendező díját Cannes-ban. 2017 egyik legnagyobb bevételű presztízsfilmje lett, ennek ellenére a díjkiosztókon nem kapott nagy figyelmet, az indián rezervátumokban történő nemi erőszak témája pedig elsikkadt a forgalmazó Harvey Weinsteinnek köszönhetően. A DVD kiadásról levetted Weinsten nevét, de közben eltűnt egy jobb sorsra érdemes film. Mi történt pontosan?

A kampány mindig egy bizarr szükségszerűség, ha azt akarod, hogy felfigyeljenek egy filmre. Eredetileg a Tunica-Biloxi törzs finanszírozta volna a szükséges 5-8 millió dollárt. Aztán sikerült megegyeznem a The Weinstein Company-val, hogy adományozzák a bevételt a Nemzeti Bennszülött Nők Erőforrásai szervezetének. Közben azonban a Tunica-Biloxi törzsnek vissza kellett fizetni az összeget, mert épp azon voltak, hogy belepumpálják az összes pénzt a film díj kampányába. Szóval úgy tűnt, elvesszük a pénzt attól a szervezettől, amelyiknek adni szerettünk volna azáltal, hogy sikerült meggyőznünk egy másik céget, hogy adományozzon nekik. Mindezt azért, hogy megpróbáljunk megnyerni néhány díjat. Kontraproduktívnak tűnt az egész, ezért úgy döntöttem, hogy nem fogok kampányolni, mert kidobott pénz az ablakon.

vlcsnap-2018-08-23-20h58m52s232.png

Kivontad magad a versenyből?

Úgy éreztem, azt tettem, ami helyes. Nem akartam egy olyan turnéra menni, ahol folyton bocsánatot kellene kérnünk olyasmiért, amihez sem nekünk, sem a filmnek semmi köze. Nem akartam, hogy ez maradjon meg az emberekben a film igazi üzenete helyett. A filmnek köszönhetően Washington államban hoztak egy törvényt, amely mosta kongresszus előtt van. A kongresszusnak tett tanúvallomásom következményeként a szövetségi kormány immár köteles dokumentálni az indián rezervátumokban eltűnt és meggyilkolt nők számát. Ezen felül, úgy gondolom, hogy egy jó film született, amely segít az indián származású színészeknek több lehetőséghez, több szerephez jutni, olyanokhoz, amelyek nem feltétlenül kapcsolódnak a hagyatékukhoz vagy a származásukhoz. Számomra ez mind hatalmas teljesítmény, amelyet egy nagyon kis film el tudott érni.

És a Wind Riverben feltűnő indián színészek közül sokan most a Yellowstone-ban kaptak szerepet…

Ez fantasztikus, de nem ajándékba kapták. Egyszerűen ragyogó a teljesítményt nyújtanak. De a mi szakmánkban rengeteg filmet csinálunk, amelynek fontos központi üzenete van, ugyanakkor mégis mennyire gyakori az, ha egy filmet vagy sorozatot úgy építesz fel, hogy az már önmagában is része ennek a fontos mondanivalónak? A legvégén valahogy az egész egy nagy üzenet.

A sajtó gyakran a „Republikánus Állam vonzereje” címen hivatkozik a munkáidra, többnyire a helyszínválasztások miatt. Azonban ezt a kifejezést használták például a Roseanne újraélesztésének sikerére is. Annyira sarkított a társadalmunk, hogy kényszerítve vagyunk rá, hogy válasszunk oldalt. Már a sztárok is szinte kötelezve érzik magukat, hogy állást foglaljanak, Trump mellett vagy ellen. Ez hatással van a hírnevükre, valamint elidegeníti őket a potenciális közönségüktől. Mit gondolsz erről a jelenségről?

Teljesen őszinte leszek: hülyeség az egész. Éppen Texasban vagyok, lovakat szállítok, most jöttem ki egy bevásárlóközpontból, ahol vettem egy organikus gluténmentes turmixot. Ez mit sem változott. Az emberek nem annyira különbözőek. A médiának botránykeltés az érdeke, addig uszít, dühít, és rémisztget, amíg teljesen megmérgez minket. Mi meg csak nézzük a híreket, és hirtelen találunk egy jól beazonosítható ellenséget. De azt hinni, hogy mindenki a keleti kikötőkből vagy a nyugati parton ugyanúgy gondolkodik egyszerűen nevetséges. Egyszerre abszurd és sértő, hogy a sajtó mindezt ily módon prezentálja, és az ellentétes beállítottságú hírcsatornák is ugyanúgy elfogadják.

Káros hatással van az országunkra. Ellehetetlenít bármiféle jelentős változást. Washingtonban nem tudsz elfogadtatni egy törvényt, hiába hiszel benne, mert ha ellenkezik a saját pártod érdekeivel, képtelenség megszavaztatni. Összességében tehát a szélsőségesek vezetik az országot, márpedig ezt a kormányt nem erre találták ki.

Úgy gondolom, a hírcsatornák, különösképpen a kábeles hírcsatornák szörnyen sok kárt okoztak ennek az országnak. Ők teremtették azokat a bábokat, amelyekre most üvöltözünk.

Azt hiszem, annyit tehetünk - a szakma nevében beszélve -, hogy igyekszünk rámutatni ezekre a problémákra és megpróbáljuk egységbe kovácsolni az embereket, mert ez az állapot így fenntarthatatlan.

vlcsnap-2018-08-23-22h40m59s66.png

Az eredeti cikket itt tudjátok elolvasni.