"/>

Angyaltrombita

2018. május 13. 15:16 - Peterbencze Akos

angyaltrombita_borito.png2016. július 12.

Ma töltöttem be a huszonhármat, és úgy éreztem, ez a tökéletes alkalom, hogy belevágjak.
Három éve mentünk szét Viviennel.
Akkor hibát követtem el – de talán még nincs túl késő.
Három év alatt rengetegszer lejátszottam magamban a történteket, és ráeszméltem, hogy nem tudnék úgy tovább élni, hogy meg sem próbáltam. Vivien egészen mást jelentett számomra, mint a többi lány: az ember életében egyvalakit szeret csak igazán, akihez visszavágyik, akit nem tud elengedni, aki fontosabb még saját magánál is. Ezért elhatároztam, felkutatom hová költözött, miként alakult az élete, és visszaszerzem – ha a sors is úgy akarja.

Szeretnék megkérni mindenkit, aki bármilyen információval rendelkezik Fehér Vivienről, az ne habozzon, és keressen fel! Bízom benne, hogy néhány lájkkal és megosztással ti is támogattok, hogy sikerrel járjak!

2016. július 14.

Először is szerettem volna megköszönni a rengeteg jókívánságot és bíztatást, amit kaptam tőletek. Nagyon sokat jelentettek számomra a kedves szavak.
Jó híreket kaptam. Vivient ugyan nem sikerült megtalálnom semelyik közösségi oldalon – pedig becenévvel is próbálkoztam –, de az egykori közös évfolyamtársunkkal, Katával felvettem a kapcsolatot. Megbeszéltünk egy találkozót, holnap utazom Pécsre, és amint sikerült többet kiderítenem, azonnal beszámolok a fejleményekről. A megérzéseim eddig csak jót súgtak, úgyhogy szorítsatok!

2016. július 15.

Ezt nem fogjátok elhinni! Kata mesélte, hogy Vivien pár hónapja szakított a barátjával. Bejött a megérzésem. Azonban azt is elárulta, hogy három évvel ezelőtt megromlott a kapcsolata Viviennel, és az óta alig beszéltek egymással.
– Nemcsak a férfinak, de a nőnek is tudnia kell, hol a határ - mondta Kata, amikor megemlítettem a szakításunk okát. – Ha kurvásan öltözünk és viselkedünk, azzal olyan érzéseket provokálhatunk ki, amelyek bizonyos indulatokat vonnak maguk után.
Jól esett az együttérzés, de azt feleltem, már máshogy cselekednék.
Megváltoztam.
A szavak sokszor többet érnek, mint gondolnánk.
Katától hihetetlenül rendes és önzetlen gesztus volt, hogy a három kutyája mellett, akikkel egy garzonlakásban él, szakított rám időt és támogatott. Ezt mindenképp szerettem volna megköszönni!

2016. július 17.

Ma Vivien szüleinek házánál jártam, amely meglehetősen elhagyatottnak tűnt: az eresz rozsdásodott, a verandán szemétkupacok, csikkek és borosüvegek hevertek szanaszét, az ablakkeretekről lepattogzott a zománc. Bent sötétség és üresség uralkodott. Úgy látszik, nemcsak Vivi, de a családja is elköltözött a városból.
A ház előtt álldogálva eszembe jutott, ahogy lopva megpillantottam őt a szobájában, amint az asztalnál ült, és elmélyülten rajzolt. Észre sem vett, annyira elmerült az alkotásban.
Amikor először jártam náluk, az apja mélyen a szemembe nézett, kezet ráztunk, és a szívem kalapált az izgalomtól. Akkor még egyáltalán nem sejtette, hogy a lánya legnagyobb rajongója áll előtte.

2016. július 20.

Katának köszönhetően sikerült megszereznem Vivi öccsének telefonszámát. Amikor felhívtam Danit, dühösnek tűnt, és nem repesett az örömtől a hangom hallatán.
– Honnan tudod ezt a számot? Minek hívtál fel?
– Szeretném, ha segítenél felvenni a kapcsolatot a nővéreddel.
Néma csönd ereszkedett a vonal másik végére.
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet. Felejtsd el őt!
Ezt követően próbáltam jobb belátásra bírni, amely sikertelen erőfeszítésnek bizonyult. Eltelt három év, de Dani ugyanaz az éretlen kis szarjankó maradt, akinek a videojátékon kívül nem létezett a világ. Nem várhattam el tőle, hogy megértse mit érzek. Mindig voltak és lesznek is rosszakaró emberek, akik keresztbe akarnak tenni bármi áron - sajnáltam, hogy Vivien öccse közéjük tartozik. Ez megnehezítette a dolgomat, de nem foglalkoztam vele, egyszerűen tovább kellett keresnem.

2016. július 27.

A szobámban ültem és tehetetlennek éreztem magam. Fojtogatott az elkeseredettség.
Eltelt két hét.
Rengeteget telefonáltam, felkerestem rokonokat, barátokat, ismerősöket, főiskolákat és egyetemeket, de csak süket fülekre és elutasításokra találtam. „Sajnálom, de nem adhatunk ki információt a diákokról.” „Soha többé ne hívd ezt a számot!” „Segítenék, de évek óta nem láttam Vivient.”
Órákig csöngő telefonhangok és hangposták, hasztalan email váltások és üzenetek – szemetek, ítélkezők, rosszakarók, tudatlanok. Olyan régóta nem éreztek semmit a sivár és unalmas életükben, hogy el sem tudták képzelni, milyen lehet a helyemben lenni. Egy cél mit sem ér szenvedély és akarat nélkül. Talán cserbenhagytak a megérzéseim, és a sors azt akarta, lépjek tovább. Elbizonytalanodtam.
Talán elértem az út végéhez – nincs tovább.
Köszönöm mindenkinek a rengeteg támogatást!

2016. július 29.

Hihetetlen, ami történt! Soha nem gondoltam volna, hogy pont a művészet fog elvezetni hozzá. Facebookon felkeresett egy ismerős - megkért, hogy ne fedjem fel a nevét –, és némi hezitálás után megosztotta velem a Szegedi Egyetem cikkét egy rajzversenyről. Soha nem jönnétek rá, ki nyerte meg!
Úgy bizony!
A sors egy rohadt mókamester, egy bohóc, aki imád játszani, az biztos.
Szegedi Tudományegyetem, rajz-művtöri szak.
Már megtankoltam az autót, holnap reggel indulok.
Örökké hálás leszek.

2016. július. 30.

Az egyetemmel szembeni kávézóban vártam, hogy Vivien felbukkanjon. A hátizsákomat a kocsiban hagytam, és egy szál angyaltrombitát szorongattam. Minden nap vettem egyet – ez a harmadik. Diákok szállingóztak kifelé az épületből kisebb-nagyobb csoportokban, amikor megpillantottam egy göndör, szőke hajú lányt.
Felpattantam.
Vaklárma.
Szinte már beletörődtem: még egy éjszakát a kocsimban kell töltenem.
Aztán a bejáratnál kiszúrtam valakit. Máshogy nézett ki. Hosszú, göndör szőke haját rövidre vágatta, amitől sápadt arca egyszerre kivirult, élettelivé változott.
Átvágtam az úttesten, egyenesen a kapu felé siettem, amelyen Vivien kisétált.
A válla felett hátrapillantott, és egy pillanatra lefagytam, azt hittem, elkapta a tekintetemet, de tévedtem. Nem állt meg, nem reagált, csak átsietett a zebrán.
Megkerültem egy háztömböt, elé vágtam, hogy szemtől szemben meglephessem.
Sikerült.
Kikerekedett szemmel nézett rám, sokkolta a látványom, kereste a szavakat, de nem hagytam megszólalni – szorosan átöleltem és befogtam a száját, aztán finoman a nyakába szúrtam a tűt.
Pár perccel később a kocsim hátsó ülésén gyengéden megérintettem a kezét.
– Az elmúlt három évben egyetlen nap sem telt anélkül, hogy ne gondoltam volna rád – mondtam. – Minden áldott nap.
Az anyósülésről magamhoz vettem a táskámat, beletettem az üres fecskendőt, és előkerestem a barna ragasztószalagot. Három éve hibát követtem el, amikor hagytam beszélni. De ebben a pillanatban csak azt akartam, hogy meghallgasson, amihez bőven elég, ha öntudatánál van.
Bevallottam, még mindig szeretem, mire kábán a kilincs felé fordította a tekintetét.
Nem, ezúttal nem hagytam, hogy csak úgy kisétáljon az életemből.
Egy darabig csak ültem ott és bámultam, ahogy nagyokat pislog, majd a szeme lecsukódik.
Kiszálltam, és bepattantam a volán mögé.
Kopogtak az ablakon.
Dani úgy meredt rám, mint aki meg akar ölni.
Kinyitottam az ajtót, hogy megköszönhessem neki, amiért mégis segített, de nem kért a hálámból. Az ökle elsüvített a fejem mellett, ahogy kitértem előle, majd a feje fájdalmasat csattant a szélvédőn, amikor odavágtam. Visszahuppantam a kocsiba és elhajtottam.
Sajnáltam, hogy nem sikerült zöldágra vergődnünk egymással.
Hazafelé félúton hátrapillantottam: Vivi kiütve hevert az ülésen.
Ahogy végignéztem ernyedt testén, eszembe jutott egy idézet, amit a minap olvastam:
„Csak a szerelem adhat értelmet annak, akinek nincsen semmije.”
Nekem ebben a pillanatban mindenem megvolt.

2016. augusztus 20.

Drága Anya!

Azért írok, hogy megnyugtassalak, minden rendben. Sajnálom, hogy a dolgok így alakultak és el kellett jönnöm, de ha minden jól megy, akkor egy, legfeljebb két év múlva hazaköltözöm, attól függően, hogy haladnak itt a dolgok. Szeretnélek megkérni, hogy a következő sorokat posztold ki a Facebookomra, amint csak tudod, mert itt sajnos nem engedik, hogy használjam. Köszönöm és puszillak!

Kedves, Vivien!

Remélem, eljut hozzád ez az üzenet. Még mindig nem értem, hogy pontosan mi történt, miért választottak el minket egymástól, de abban biztos lehetsz, hogy most sem adtam fel, ahogy eddig soha, ha rólad volt szó. Egy ideig nem kell attól tartanod, hogy újra a kocsim hátsó ülésén heversz majd, ahol egymásra találtunk annyi idő után  tudom, te mást mondanál, de ismerlek, mindig kéreted magad. Remélem, minél előbb eljössz meglátogatni, és hogy a szerelmünk kibírja ezt a megpróbáltatást, akárcsak a korábbiakat. Szeretném, ha tudnád, hogy halálosan szeretlek és örökké szeretni foglak.

A legnagyobb rajongód

Címkék: novella