Sárga homok égette a talpunkat, amikor elbújtunk a napágyak mögött. ’89 nyarán forróság tombolt a mallorcai tengerparton, ránehezedett az ember tüdejére, akár a mélyre szívott spangli füstje. Először jártunk a szigeten, és egy magas, fekete napágy-őr végigkergetett minket a fél strandon, mert azt mondtad neki, a jegyeket elnyelték a hullámok. Üvöltött a dühtől, alig értett angolul, de a kamuzást elég könnyen levágta – még én is elnevettem magam.
Emlékszel az ír kocsmára, ahol elittuk az összes pénzünket, aztán két spanyol csajtól kértünk kölcsön, hogy eljussunk a szállásra? Később rájöttünk, prostik voltak, te meg annyira röhögtél, azóta is visszhangzik a fülemben. Hajnalban hazafelé caplattunk az omladozó épületek meg a szűk utcák rengetegében, és itt ismerted el először, hogy beleszerettél Vikibe – meg azt, hogy fogalmad sincs, hol a francban járunk. Ez megmaradt. Egy ősrégi reneszánsz templomnál két rendőr igazított útba végül, miközben te a háttérben oldalba vizeltél egy fehér kocsit.
A szállásunkon tengeri só és naptej szaga ivódott a falakba, a függönyök kopottan lengedeztek, a szomszédban pedig két olasz egyetemista csaj bömböltette a zenét. Esküdöztél, a hét végére ágyba viszed a barnát. Még fogadni is akartál, nem mintha egy petákunk is maradt volna vasárnapra. Az utolsó fillérünket paradicsomos-sajtos pizzára költöttük, aminek az íze jobban hasonlított egy műanyag játék katonához, mint bármilyen ételhez. „Igazi utolsó vacsora!” – mondtad teli szájjal, mindketten nevettünk.
Tudod, néha hiányzik Mallorca. Négy éve nem jártam Spanyolországban.
Mindig elmosolyodom, ha eszembe jut, itt vallottad be, mennyire belezúgtál Vikibe, majd néhány évre rá elvetted. Abban a mallorcai bárban tartottuk a lagzit, ahol romos hajótestek emelkedtek ki a falakból, törött vitorlákkal meg kalózcsontvázakkal. Máig nem hiszem el, hogy becsődölt a hely, a helyén pedig horgászboltot nyitottak.
’99-ben szürke homokon sétáltunk a sziget másik oldalán, mert erősködtél, ezúttal nézzük meg a nyugati részét. Harmadszor repültünk Spanyolba, utólag már rájöttem, Viki azért nem jött velünk, mert terhes volt. Sokáig esküdöztél nekem, sikerült meggyőznöd, kell egy haveri kiruccanás, szabadság meg kikapcsolódás, de sosem hittem el igazán. Át kellett gondolnod, hogy harminc évesen apa leszel. Sejtettem, mert nem mondtad el rögtön, de amikor megtetted, láttam a mosolyodban azt a kételkedő villanást, amely elárulta, nem felhőtlen az örömöd. Sosem hibáztattalak, hiszen a helyedben köpni-nyelni nem bírtam volna egy ilyen hír hallatán. Persze, szeretted azt a lányt, tudom. Szépen megértetek egymás mellett, azon ritka párok közé tartoztatok, akik segítették a másikat fejlődni. Ezt mindig irigyeltem.
Harmincévesen egy gyerek úgy bebetonozza a sorsodat, hogy azt még egy nyolcas fokú földrengés sem lenne képes elmozdítani. Ismertem a terveidet, mind karrier- mind bakancslista szempontból, de ma azt gondolom, jól döntöttél. Sokkal jobb apjává váltál a kis Daninak, mint ahogyan az öreged valaha is bánt veled. A legbelső félelem feszélyezett az elején, amikor kibökted, Viki terhes. Soha nem beszéltél róla, de láttam az arcodon a kétségeket és a bizonytalanságot.
2014-ben jártunk utoljára Mallorcán. Huszonöt év alatt a sárga homokból fehér lett. Vikinek nem győztük mesélni a történeteket, amelyekhez végre helyszín is társult. Kívülről fújta az első mallorcai nyarunk sztorijait, de úgy kuncogott, mint aki először hallja őket. Esténként hármasban kiültünk a partra, néztük, ahogy a tábortűz szikráit felkapja a szél és az öbölbe dobja, hallgattuk a sötétből kiszűrődő gitárszólót, arról fantáziáltunk, minden jóra fordul. Emlékszel, amikor az egyik este megittunk vagy hat üveg sört? Úgy fejberúgott mindkettőnket, alig bírtunk feltápászkodni a puha homokból, és akkor megkérdeztem, félsz-e, te pedig azt felelted, már nem. Vikire néztél, és újra megláttam az ismerős villanást az arcodon. Hülyén éreztem magam, hogy egyáltalán rákérdeztem, de azt hiszem ő hitt neked, csak ez számított.
Négy éve nem jártam Mallorcán, és azt hiszem, idén sem megyek. Talán egyszer ráveszem magamat, megnézem, a fehér homok színe megváltozott-e.
Nem akarom egyedül, csendben bámulni a tengert, hallgatni a morajlását, amely visszahozza a dűnék közt leülepedett emlékeket. Olykor álmomban érzem a lábujjaim közé ragadt szürke homokszemeket, hallom, amint a fekete fickó spanyolul káromkodva rohan utánunk.
A múlt olyan, akár egy régi szerelem: jobb nem piszkálni, mert a végén még elhiteti magáról, hogy visszaszerezhető.
De talán egyszer elviszem Danit, elmesélem neki, milyen baromságokat csináltam az apjával, megmutatom neki a kocsmákat, ahol berúgtunk, a tengert, amibe beleszerettünk, a hőségtől izzó macskaköves utcát, ahol megtudtam, az anyja terhes, és azt az azúrkéken ragyogó kis öblöt, ahová elszórtuk a hamvaidat Vikivel.
