"/>

Irvine Welsh interjú (fordítás)

2017. szeptember 13. 12:10 - Peterbencze Akos

irvine-welsh-01_interju.jpg

Mr. Welsh, a skót munkásosztálybeli neveltetése miként formálta önt, mint írót?

Nagyon nehéz objektívan megítélni magadatat, illetve a körülményeidet, de egy dolog, amit biztosan állíthatok, hogy úgy nőttem fel, hogy mesélők vettek körbe. Mindenki a családomban hatalmas sztorizó volt. Az apám, a fivéreim folyamatosan jártatták a szájuk, és remek történeteket meséltek. Azt hiszem ennek volt némi köze a Celtic-hez, és főként a hagyományos verbális sztorizáshoz. Az embereknek megvolt a hajlamuk a meséléshez. Amikor idősebb lettem, elkezdtem pubokba járni és imádtam.

Hallgatni, ahogy az emberek kocsmákban sztoriznak?

Igen. Elmentél szórakozni, volt egy őrült estéd, aztán egész vasárnap ott ültél a kocsmában és arról dumáltál, hogy mi történt veled a hétvégén. Ezek voltak a legjobb napok. Valójában, azt hiszem innen gyűjtöttem a legtöbb infót... Az egész egyfajta közösségtudatról szólt. A történetek fontosak. Rengeteget tanultam más generációkról pusztán azáltal, hogy meghallgattam őket. Szűlőket, nagyszülőket, nagynénit és nagybácsit arról, hogy mik történtek velük.

Mit gondol, mi lett volna akkor, ha egy tekintélyes iskolában tanul irodalmat?

Valószínűleg ma egy teljesen másfajta író lennék. Jobban tisztában lettem volna vele, hogy ezeknek a hatalmas óriásoknak a vállán állok. De az érdeklődésem eleinte főleg a zene irányában nyilvánult meg, ezért azt gondolom, hogy először megpróbáltam volna affelé nyitni és a kultúra illetve a közösség részévé válni. Tudatosan soha nem utasítottam el korunk legnagyobb íróit, de nem is hivatkozom rájuk oly módon, hogy mit értem volna el, ha egy felsőközéposztálybeli háttérből jövök.

Íróként mi a fontosabb: élettapasztalat vagy szakmai- írói tapasztalat?

Azt hiszem, egyensúlyt kell kialakítani a kettő között. Ahhoz, hogy jó író legyél, jó olvasónak is kell lenned, és érdeklődnöd kell az irodalom iránt, a klasszikusok iránt, állandóan élvezned kell a könyveket és a beléjük fektetett munkát. Komolyan. Ugyanakkor készen kell állnod arra is, hogy kimenj a világba, az utcára, a szabadba, nézz körül és lépj kapcsolatba az emberekkel. Teremts kapcsolatot a saját érzékeiddel, a felfogásoddal. Éldd az életed a magad módján és így hozhatsz valami újat a játékba, letehetsz valamit az asztalra, máskülönben csak egy szerkesztője leszel más emberek tapasztalatainak.

Azt gondoltam az élettapasztalat mellett fog voksolni a könyveiből ítélve.

Kéz a kézben jár a kettő. Emlékszem egy csávó azt mondta nekem, amikor megírtam a Trainspottingot, hogy "Elloptad a kibaszott könyvem!". Évek óta függő volt a srác, régebb óta, mint én, de mégis én voltam az, aki megírta a könyvet, érted? Igazából meg kell csinálnod. Le kell ülnöd és írni, nem csak az élményeken és tapasztalatokon múlik a dolog. Csomó ember rendelkezik fantasztikus élményekkel, de a legtöbbnek esze ágában sincs, hogy tollat ragadjon.

Az ötlet nem elég.

Pontosan. Az ötlet nem elég. És a legidegesítőbb nekem, mint írónak, amikor emberek odajönnek hozzám, és azt mondják: "Hé, van egy bomba ötletem egy könyvhöz! Nem vagyok író, de van egy nagyszerű sztorim." (Nevet) Ez egy nagylelkű dolog, hogy ezt mondják, de ilyenkor azt felelem: "Nézd, kibaszott sok jó sztorim van. Egy kurva raktár megtelne velük." Soha nem az ötlettel nehéz előrukkolnom. Leülni és megírni őket, na az az, ami már nehezebben megy.

Van egy bizonyos program az új könyvében, a Sex Lives...-ban, ahol a résztvevőknek naponta három oldalt kell írniuk tudatosan a gondolataikról, reakcióikról, egyfajta tudatfolyam-analízisként. Ilyesmivel ön is próbálkozott?

Nem! Egyáltalán nem. Nem élek ilyen "szerekkel", de imádom ezeket az önsegítő, önfejlesztő cuccokat, a kultúrát, ami körülveszi. Az elképzelést, hogy nem ülhetsz csak úgy le és írhatsz egy jó könyvet, hanem végig kell menned egy kikúrt programon. Persze, ha használ, csináld - nem akarom kritizálni, vagy bárkinek az arcába röhögni -, csak elég mulatságosnak találom. Ezek az emberek mindig csak mennek tovább a következő programra, a következő diétára, mert ez az a fajta fogyasztó-társadalom, amiben élünk. Mindig keressük a következő terméket, ami megváltoztathatja az életünket, ahelyett, hogy mi magunk tennénk meg azt.

A könyvei milyen mértékben alapulnak a saját élményein?

A korai könyveidben mindig jóval több az önéletrajzi ihletés, mint a későbbiekben. A Skagboys-ban és a Trainspotting-ban nagyon sok van magamból. A két központi karakter a legutóbbi könyvemben két harmincas amerikai nő, de a feleségem olvasta, és azt mondta "Te vagy ez a két karakter!" Bizonyos értelemben a karaktereid egyfajta pillanatképei annak, amin épp keresztül mész az életben, de néha még te magad is meglepődsz.

Azon, hogy milyen sokkoló dolgokat tesznek?

Igen, de ha szándékosan próbálsz sokkolni, akkor sosem sikerül igazán. Minden, amit az írásban csinálsz a karaktereidből kell, hogy jöjjön. Szeretek belebújni ezekbe a karakterekbe, akiket megfertőzött a saját helyzetük. A Trainspotting-ban Renton élete egyik legrosszabb pontján van, próbál lejönni a herorinról... Te, mint olvasó ekkor találkozol vele, és ezek a körülmények vezetnek a drámához. Bruce Robertson a Filth-ben, rajta látod, hogy egy teljesen más életét élt, mielőtt idegösszeomlást kapott. Ezek a dolgok nagyon konstruktívak számomra és alapvetően a bukásról szólnak, arról, hogyan bukik el az ember.

Foglalkoztatja a bukás?

A bukás érdekesebb, mint a siker. A siker egyféle formában jön és nem tanít neked semmit. A bukás megannyi különböző módon ér minket, és épp ezért tanít meg rengeteg különféle dologra. Tanulsz, fejlődsz általa. Talán ez csak a skót mentalitás miatt alakult így, de amikor masszív sikert érek el, még akkor is képes vagyok kihúzni belőle néhány negatívumot. Mert az élet gyakran a bukásról szól. A legvégső és legnagyobb bukás, hogy megöregszünk és meghalunk.

Ez morbid.

Talán, de más kudarcok, amik minket érnek ennek a végsőnek egyfajta előjelei. Elmondják milyen állapotban vagyunk. Amikor vetsz egy pillantást erre a szenvedésre és megromlásra, bizonyos értelemben megtanulod fókuszba állítani az élet szépségeit.

Miben vallott kudarcot az életében?

Rengeteg mindenben. Megbuktam, mint zenész, és megbuktam minden egyéb más önkifejezési módon is. Ezért elhatároztam, írni fogok egy regényt, adok tizennyolc hónapot magamnak, hogy véghez vigyem. Azt mondtam: "Nem érdekel milyen lesz, de akkor is befejezem a rohadékot."

Egyszer azt mondta, kitalálni, hogy mit is akar kezdeni kezdeni az életével, azt a fajta plusz izzást adta önnek, amit akkor keresett, amikor heroint használt.

Igen, elértem arra a pontra az életemben, amikor valóban élvezem azt, amit csinálok. Élvezem, ha elmegyek szórakozni és emberekkel találkozom, de nem vagyok egy elbaszott szerencsétlen többé. Mostanában találkoztam Andrew Innes-el (a Primal Scream zenésze, szövegírója), elmentünk teázni, gyönyörű nap volt, daloltak a madarak, dumáltunk az emberekkel, akik odajöttek a kávézóba és élveztük. Egy ilyen helyzetben általában egyből mentünk volna a kocsmába, de most semmi indíttatásunk nem volt ehhez. Ez valami olyasmi, hogy olyan sokáig voltunk szétcsúszva, hogy a józanság vált az új szétcsúszássá.

És ez egyfajta felfrissülés?

Igen, igazán az. Olyan, mintha levették volna rólunk a terhet. Amikor megöregszel, már nem igazán részegedsz le, úgy, ahogy azelőtt szoktál. Nem baszod szét magad olyan eufórikus módon, mert már rájöttél, hogy azokat az érzéseket nem éled meg ugyanúgy, mint korábban. Az a szint egyszerűen nem működik többé. Azt hiszem, amikor kezdesz megöregedni, lassan ráébredsz, hogy a napjaid száma véges. És ez jobb, mint a régi a szép időkben, amikor hetekig szét voltál csúszva és fingod sem volt a saját halandóságodról. Ahogy idősödsz, ezt egyre tudatosabban látod. "Ez az, amit szeretek csinálni, mert ez éltet." Régen imádtam másnaposan írni.

Tényleg? Ha másnapos vagyok, alig bírok kikászálódni az ágyból, nemhogy még valami produktívat csinálni vagy alkotni.

Már én sem erőltetem. Csak fekszem az ágyban és sajnálom magamat. De régen felkeltem, még mindig szét voltam baszva az előző estétől, kezdtem egyre szarabbul lenni, de az írassal valahogy elengedtem az egészet, a fájdalmat, a rosszullétet, legalábbis ezt éreztem. Ma már nem bírom ezt csinálni. Ha öreg vagy és másnapos, akkor baszhatod. Fiatalon, fizikailag a szervezeted még rendbe hozza magát, de ahogy öregszel, elkezd látszani rajtad. Főleg ha van munkád és ülsz egy asztalnál egész nap, mint én... De én ezt élvezem, ez éltet.

Az eredeti interjú 2015-ben jelent meg a The Talks-on.

Fordítással kapcsolatos javaslatokat, korrigálosakat szívesen fogadok, dobjatok egy emailt.