Vannak azok a bizonyos filmek, amelyek remekül kezdődnek, tele vannak feszültséggel, érdekfeszítőek és abszolút közös érzelmi hullámhosszon mozognak a nézővel. Megvan bennük a szerethető főhős: legyen az pozitív vagy negatív karakter, de átérezzük a helyzetét, beleéljük magunkat a szerepébe, egyszóval kedveljük őt, akárhonnét is származzon. Ezek a filmek olykor remekül vegyítik a fikciót a valósággal, következetes dramaturgiával bírnak, és kérdéseket tesznek fel. Gyakran olyan misztikus fordulatokkal állnak elő, amelyektől elakad a lélegzetünk. Lépésről lépésre építik a feszültséget a finálé felé vezető úton.

A játékidő felén túl azonban felmerül bennünk a kérdés: „Ugye nem az lesz a vége, amire tippelek?”, aztán átfut az agyunkon, hogy nem lesz magyarázat vagy váratlan fordulat, és minden pontosan olyan kiszámíthatóvá válik, mint azt sejtettük. Lassan realizáljuk, hogy valójában a "Miért?" vagy a "Hogyan?" kérdésre nem fogunk egyértelmű választ kapni. Gyakran ezen a ponton dühössé válunk, csalódottságot érzünk, amiért a film nem szolgálta ki teljesen a kíváncsiságunkat. Nem kapunk válaszokat. Elhordjuk a mozit mindenféle köldökbámulós művészieskedésnek, mert nem sikerült megértenünk teljes egészében. Néhányan csak egyszerűen továbblépünk, néhányan rajongani kezdünk ezekért az alkotásokért és néhányan pusztán beletörődünk, hogy remek potenciállal indult, amit végül nem tudott kihasználni.

Ezek a filmek tökéletes leképezései az életnek, mert egy ponton azt hiszem, mindnyájan rájövünk, ahogy öregszünk, hogy nem lesz epikus fordulat, és pont olyan kiszámítható lesz a befejezés, amelytől mindig is rettegtünk.

Hogy példát is hozzak, az egész gondolatmenetet az Egy szent szarvas meggyilkolása című film indította el, amely totálisan az ember bőre alá kúszik a maga felkavaró történetmesélésével.